Így búcsúztam el örökre a féktelen bulizástól az ibizai Pachában

Éppen egy medve méretű németjuhásszal nézek farkasszemet az Ibiza északi csücskét borító fenyőerdő szélén.

A Punta Moscarter nevű világítótornyot szerettem volna megnézni, de mivel oda nem vezet aszfaltcsík, ki kellett szállnom a bérelt Opel Corsából, hogy gyalogosan vágjam át magam a fenyvesen. Alig sétáltam néhány száz métert, a távolban egy csaholó házőrző szaladt ki egy udvarból és dühösen kezdett el felém szaladni. Kis egyemeletes korcs kutya, gondoltam, hagyom, hogy körbeugasson, ha nyugodtan megyek tovább, úgyis le fog kopni egy idő után. Akkor torpantam meg, amikor csatlakozott hozzá még két másik példány, három ideges kutyával pedig már nem akartam viccelődni. Elindultam hát visszafelé, mire a csaholás a hátam mögött elcsendesedett, és újra tompa csend költözött a fák közé.

Semmi baj, majd kerülőúton megyek – morfondíroztam, a kocsitól nagyjából húsz méterre azonban földbe gyökerezett a lábam.

Most ez a szitu: az út másik oldalán kőkerítés, és egy résnyire nyitva hagyott kapu, melyen egy akkora házőrző kandikál kifelé, amekkorát még életemben nem láttam. Bátortalanul lépek egyet előre, mire ő is. Aztán még egyet… és ő is. Mivel ő közelebb van az autóhoz, mint én, ha így folytatjuk, még súlyos méterekre leszek attól, hogy magamra zárjam a kocsi ajtaját, és már át is lesz harapva a torkom.

Cujo megvan?

A legfélelmetesebb, hogy ez a kutya meg sem nyikkan. Sem ugatás, sem morgás, de még egy árva vakkantás sem hagyja el a pofáját, csak bámul bele egyenesen az arcomba, és ha megindulok, ő is tesz egy lépést előre. A méreteinél fogva nincs is szüksége arra, hogy akusztikus eszközökkel hozza rám a frászt. Már akkor megfagyott bennem a szar, amikor megláttam, hogy a nyitott kapun bámul kifelé egy akkora fej, mint egy megtermett fatuskó. Mostanra már keresztülpasszírozta izmos testét a kapu résén, és úgy feszít az aszfaltozott út másik oldalán, mint egy kicseszett lovasszobor.

Ennél az ádáz tekintetnél még az is jobb lenne, ha vérben forognának a szemei, de a kutyán az idegesség legapróbb jelét sem lehet észrevenni. Így nézhet ki egy pszichopata, amint megkötözött és tehetetlen áldozata felé lépked egy filézőkéssel a kezében. Mostanra a jelenet már inkább hasonlít egy idegtépő thrillerre, mint egy ártatlan sétára a vadonban. Egy pillanatra megdermedek, hátha úgy nem leszek érdekes, de ez a rohadék így is lép egyet előre. Most már biztos; akármit is teszek, a két egyenes előbb-utóbb metszeni fogja egymás – egy hatalmas vérvörös foltban, ahogy most azt elképzelem.

Az ember akkor teszi meg a legvakmerőbb dolgokat, amikor elfogynak a lehetőségei. Én most értem el arra a pontra, amikor úgy érzem, már minden mindegy, bármit is teszek, ez a dög így is, úgy is a nyakamban fog kikötni. Megfeszülök, majd úgy robbanok neki helyből a köztem és az autó között tátongó tizenöt méternek, mintha legalább egy olimpiai arany múlna a mutatványon. Az első métereken lepörög a szemem előtt a jelenet, ahogy ez a kutyaszörny megiramodik, szélesre tátja a száját, vicsorgó fogai mögött túlvilági sötétség nyílik, melyből sikolyszerű, őrjöngő üvöltés süvít a külvilágba.

Ehhez képest a blöki meg sem moccan, sőt, a tekintetében elterülő szenvtelenséget most először felváltja a zavarodottság. A meglepetés lett a szupererőm. Olyan könnyűszerrel tudná lekaparni az arcom, ahogy mások a narancsot hámozzák, mégis felé futok. Már az autó kilincsét markolom, amikor a dög megint elkezd felém cammogni, de már esélye sincs arra, hogy elérjen. Sietve magamra húzom az ajtót és elfordítom az indítókulcsot. A beröffenő motor hangja a búcsúszimfóniám a Punta Moscarterhez, mert ezek után kizárt, hogy ismét begyalogoljak az erdőbe.

A közelben lévő Cala d’en Serra nevű kis öböl felé veszem az irányt, mert ezt teszed, ha egy szigeten meggyűlik a bajod a szárazfölddel: kimész a tengerpartra. Az öbölbe egy hajtűkanyarokkal megbolondított, öles szikláktól zötyögős út vezet lefelé, amit terepjáróval játszi könnyedséggel gyűrnék le, egy Corsát azonban inkább érdemes fent hagyni.

A Cala d’en Serra olyan, mint egy önkéntes száműzetésbe vonult topmodell. Ibiza népszerű strandjaihoz képest hihetetlenül vadregényes és elhagyatott. Az egyik oldalról magas domb, a másikról meredek sziklafal ölelik körbe, csak egy félbehagyott szálloda árulkodik róla, hogy egykoron ide is be akart pofátlankodni egy nagytőkés, hogy pénzre válthassa a kis öböl festői szépségét.

Vizuál

A kacskaringós út a homokos partban végződik. Bal kéz felől elnéptelenedett csónakházak, jobb kéz felől a roppant sziklafal, előttem pedig a Chiringuito nevű apró beach bar, melynek tolakodó jelenléte egyértelművé teszi számomra, hogy az ember kéznyoma nélkül ez a hely maga lenne a földi paradicsom. A bárban rajtam kívül csak három ember, plusz a pultos srác, aki dolog híján az asztalnál ülve cseverészik a vendégekkel. Kérek egy szűz mojitót, majd lassan kortyolgatva, négyzetméterenként tapogatom le tekintetemmel az impozáns látómezőt. Nem hagy nyugodni az öböl fölé magasodó betoncsontváz. A pultos elárulja, hogy az épület ötven éve hotelnek indult, de elfogyott az építtető pénze, ezért a munkások elmentek, a csupasz falak pedig azóta csúfítják a tájat. Végzek a mojitóval, elköszönök, és besétálok a szálloda málladozó falai közé.

Sehol egy teremtett lélek. A graffitikkel gazdagon kipingált betonelemek alatt veszélyes gödröket mosott ki az esővíz, melyek közül az egyiket egy szintén szebb napokat látott autóval tömtek be, nehogy beleszédüljön egy arra tévedő.

Hej-hó, kicsi kocsi bumm-bumm!

Az alsó szinteket már elkezdte feltölteni a domb meredek oldaláról az őszi esővel lefelé bukdácsoló sár és törmelék, így a földszinti szobákba belépve a plafon szinte agyonnyomja az embert. Fellépcsőzök az épület tetejére, és lelógatom a széléről a lábam. A kilátás lélegzetelállító. A helyiség, melynek peremén ülök, valószínűleg elnöki lakosztálynak készült annak idején, de az egész sziget szerencsétlenségére végül a gyönyörű öböl szomorúan szürkéllő sebeként végezte.

Seb, ha fáj

A brit gyökérinvázó, majd a prosticumani után elragadott a nihil. Partycölibátust fogadtam, és elhatároztam, hogy az utazás hátra lévő napjaiban ütemes zenére vergődés helyett inkább keresztül-kasul bejárom Ibiza minden zugát. Már a második napja autózok céltalanul, és mostanra már semmi kétségem afelől, hogy ez a sziget egyszerűen gyönyörű, épp csak az igazi szépségét nem a zajos klubokban kell keresni.

A nap végén leadom a kocsit a kölcsönzőben, és nekiindulok az utolsó itt töltött estémnek. Az egyik haverom két itt élő ismerősével van találkám a Plaça del Parc egyik kocsmájában. Sipivel és Zolival az első napokban akartam találkozni, hogy irányba tegyenek, és elmondják, hogyan csapjam szét magam okosan, amíg itt vagyok. Aztán úgy alakult, hogy ők épp nem értek rá, én pedig közben összeszedtem egy csúnya kétoldali buliundoritiszt, ezért ma már tökéletesen elégedett leszek akkor is, ha csak leverünk néhány sört, majd éjfél körül magamra húzom a takarót.

A srácok már jó ideje itt élnek. Hosszútávra bérelt lakásokat adnak ki a túristáknak, és gondolom, megéri nekik, hiszen eszük ágában sincs visszaköltözni Magyarországra.

Sipi ezzel az egy mondatával zárójelbe teszi az első három napomat. Szerinte ugyanis a harmincas évei közepére az ember már túl érett ahhoz, hogy a nyaralása az esti dorbézolás és a másnapos punnyadás állandó körforgásában teljen. Azt mondja, egy bizonyos kor felett már ne blamálja magát az ember azokkal a diszkókkal, ahová tömegesen áramlanak izgága huszonévesek! Egy igényes délutáni bulin sokkal könnyebb ismerkedni és a közönség is jobb, arról nem is beszélve, hogy nem cseszi el az embernek az egész rákövetkező napját. Tudja mit beszél, hiszen nemcsak a szállásbizniszben nyomul, de zenélni is jár azokra a bulikra, amelyeken nekem is részt kellett volna vennem, ha egy héttel korábban kapom a fejmosást.

Persze nagyon hálás vagyok a tanácsokért, de így az utolsó napom estéjén túl sokat közülük már nem igazán tudok átültetni a gyakorlatba. A jó szándékú fejtágítás aztán átmegy jókedélyű vedelésbe. Másfél óra alatt lecsúszik fejenként négy-öt sör, majd Zoli berendel egy kör hierbast és ezen a ponton elkezd egyre cifrább irányt venni az este. A hierbas egyébként egy helyi, gyógynövényekből készült likőr, amiről elég annyit tudnod, hogy kegyetlenül alattomos.

Igyá'!

Sipinek aztán 11 körül megcsörren a telefonja, majd közli, hogy sürgős jacuzziznivalója akadt egy csaj társaságában, ilyen fennforgás esetén pedig senkit nem illik marasztalni. Még két kör hierbast nullázunk le, majd Zoli felveti, mi lenne, ha megtámadnánk a lakását, útközben pedig összeszednénk még egy másik arcot, aki szintén tudja, hogyan lehet kimaxolni egy ibizai estét.

Amikor rábólintok, még fogalmam sincs arról, mennyit kell caplatni a célállomásig. Hogy ne legyen eseménytelen az út, a kikötőhöz érve besétálunk egy étterembe, ahol pult alól veszünk egy reklámszatyornyi sört. Az előttünk álló kilométerekből így sem lesz kevesebb, de legalább addig sem pazaroljuk a drága időnket, amíg odaérünk.

A haver a lakópark kapuja mellett ücsörögve várakozik egy utcalámpa sárga fényglóriája alatt. Nem kérdezi, hol a vérben bóklásztunk eddig, de az azért látszik rajta, hogy amíg mi lépésenként belekortyoltunk a sörbe, neki volt ideje kényelembe helyeznie magát az utca kövén. A srác egy Ibizán élő magyar rapper, akivel szintén nem ártott volna hamarabb találkozni. Ha be tudott volna csempészni egy olyan privát buliba, mint amilyenben ebben a videóban tolja, talán másképp alakult volna a hetem.

Ezen mondjuk épp most nem sok időm van gondolkodni, mert Zoli egymás után pakolja a feles vodkákat az asztalra. Hogy ne legyek egy fél óra alatt szobanövény, kérek egy liter ásványvizet, ami végül meg is menti az estémet. Fél három is elmúlt már, amikor verbálisan is manifesztálódik egy kósza ötlet, amiről két napja még el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer még kiesik a számon:

Ezzel pont meg is lenne a három tételből álló eredeti vállalás, és akkor holnap hiányérzet nélkül hagyhatnám itt a szigetet. Rex Immortal megköszöni a vendéglátást, de most már mennie kell, minket viszont komolyan elkapott a gépszíj. Lebumlizunk az utcára és fejnehéz lendülettel megindulunk a Pacha irányába.

Hidratálás ide vagy oda, mostanra már rendesen zsibbad az agyam a vodkától. Ez a környék meglepően nyugodt, így az egész sétának olyan a hangulata, mintha Budapest egyik külső kerületében keresnénk egy hajnalban is nyitva lévő kocsmát. Az utunkba kerülő bárok szinte teljesen üresek, a népek most már nem italért, hanem gyrosért állnak sorba. Nyugalom, a Pachához soha nincs korán vagy késő! – nyugtat meg Zoli, és amikor kisvártatva odaérünk, kiderül, hogy nem beszél hülyeségeket.

Célszalag

A The Masquerade nevű bulira sikerült ideérni, ami látszólag a szokásosnál kevésbé vonzza a barom briteket. A bejáratnál nem kell sorba állni, a beléptetés gyors, mint egy tüsszentés, a tánctér ibizai mércével kifejezetten szellős, a pultnál pedig fél perc ácsorgás után kérdezik meg, mit szeretnénk inni. Az Elrow olyan volt, mintha teletömtek volna egy tornacsarnokot durcás óvodásokkal, majd rájuk borítottak volna egy IFA-platónyi LSD-s gömbrágót. Ezzel szemben a Pachában ma senki nem akar felkenni a falra, és rottyon lévő angol csajok sem fogdossák az ember seggét. Bár fura lehet egy kommersz szórakozóhellyel kapcsolatban ízlésről értekezni, de ez a buli még épp úgy látványos, hogy közben nem okádsz tőle csillámporosat.

Azt persze érdemes fejben tartani, hogy az itteni klubok egyik napról a másikra képesek teljesen máshogy kinézni, és abban is biztos vagyok, hogy nem pont az álarcosbál tematika vonzza a legnagyobb tömeget, de ez nekem már inkább előny, mint hátrány. Úgy tűnik, véletlenül pont a lehető legjobb időben vezérelt ide a jósors.

A hely dugig van tömve hivatásos táncosokkal. A leglátványosabb közülük a levegőbe lógatott karikán tornázó lány, akiről hosszú percekig nem tudom levenni a szemem. A zene a szokásos lakossági techno unalomig ismert palettáján mozog, ami engem speciel soha nem tartott vissza attól, hogy jól érezzem magam. Végül kikérek két hierbas-sör kombót, majd elkezdjük összetopogni a táncteret.

Úgy alakul az este, hogy a Pacha buliügyileg rendbe vágja az egész hetemet. Nem ez életem első olyan partija, amikor nagyon elvisz a hangulat, de amióta itt vagyok, nem éreztem még ennyire jól magam szórakozóhelyen.

Reggel hétkor zsibbadó bokával támolygok haza, hogy egy zuhany, majd egy rövid hunyás után elindulhassak a reptérre.

A repülőgép ablakán kifelé bámulva egy felszabadító gondolatban összegződik az elmúlt hét nap összes tapasztalata. Ezzel az egy héttel a hátam mögött végre kénytelen vagyok beismerni, hogy itt az ideje szögre akasztani a gömbölyű talpú cipőt. Aki eljön Ibizára, és több örömet talál a természetben, mint a féktelen bulizásban, annak végleg kicsengettek. Furcsa módon egy cseppet sem zavar, hogy ez az elhatározás egy lépéssel közelebb visz a nyugdíjas éveimhez.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon