Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Tönkretették? Nem inkább tönkreverték? - javítaná ki felháborodva ezt a kérdést az ukrán testvérpár megannyi szurkolója. A két nehézsúlyú profi világbajnok értékelése állandó vitatéma a bokszrajongók körében. Tényleg annyira jók, vagy csak genetikai adottságaiknak és közepes szintű ellenfeleiknek köszönhetik sikereiket?

Akik nem ismernék a Klicsko testvérek munkásságát, azoknak annyit érdemes róluk tudni, hogy a kisebbik, Vlagyimir a WBA, az IBF, a WBO és az IBO világbajnoka, emellett a neves Ring Magazin is őt tartja jelenleg a legjobb nehézsúlyú öklözőnek. Az idősebb, Vitalij pedig a WBC trónját foglalja el, így mind a négy számottevő profi világbajnoki öv az ő birtokukban van már hosszú évek óta. Ezzel a teljesítménnyel egyértelműen uralják a sport királykategóriáját.

Akkor mégis mi a probléma velük? Kezdjük szépen sorban. Vlagyimirt technikásabb bunyósnak tartják, mint a bátyját, de sokan úgy vélik - ami a Corrie Sanders elleni mérkőzésen be is bizonyosodott -, hogy eléggé üvegállú. Ezen az összecsapáson a hatalmas ütőerejéről és gyorsan fogyó kondíciójáról ismert dél-afrikai két menet alatt szinte kivégezte a győzelemre magasan esélyesnek tartott ifjabbik ukránt. A jobb kezét mindig lógató és balegyeneseit erőltető Vlagyimir pályafutása alatt először került szembe olyannal, aki egyáltalán nem ijedt meg kivételes termete láttán, és bátran belement az adok-kapokba. A majd két méter magas és irigylésre méltó izomzattal rendelkező Klicskónak ez volt a veszte, ugyanis képtelen volt a szokásos lefogom, ha közel jön, vagy egyszerűen ellököm magamtól és kész technikát alkalmazni ellene. Ez a vereség a második megrendítő padlózása volt pályafutása alatt, hiszen először Ross Puritty őrölte fel a 11. menetben, de az még 1998-ban történt. És az Vlagyimir tapasztalatlanságának és valamelyest edzői hibának is betudható.

Egy évvel a Sanders elleni találkozó után a fiatalabb Klicskó újra egy harcias ellenféllel, az amerikai Lamon Brewsterrel találta szembe magát, aki az ötödik menet végén technikai KO-val le is győzte őt.

Ezek után Vlagyimir még keményebb edzésbe kezdett, ami által még kitartóbb, még erősebb és sajnos még óvatosabb lett, követve az Universum Box Promotion edzőinél szokásos a legfontosabb, hogy üss sok balegyenest és kerülj minden kockázatot taktikát. Amikor a legnagyobb német istállónak anyagi gondjai adódtak, és az ukrán testvérpár elhagyta őket, remélni lehetett, hogy végre betörnek a tengerentúlra is, és nemcsak Németországban lépnek kötelek közé. Külön örömteli hírnek számított, hogy Emanuel Steward lett Vlagyimir új edzője, aki korábban Lennox Lewist készítette fel a mérkőzéseire. Mégsem történt igazából semmi változás, mivel a közepes erősségű ellenfelek sem lettek jobbak, és Klicsko sem olyan teljesítményt nyújtott ellenük, mint amit egy négy szervezetnél első helyen jegyzett vitathatatlan bajnoknak kellene. Edzője – aki már sok keményöklű bunyóssal találkozott – sokszor hangoztatja, hogy Vlagyimir a legnagyobb ütő a nehézsúly történetében.

Valószínűleg igaza van, de akkor miért nem megy bele a látványosabb, sőt azt is mondhatnám, férfiasabb bunyóba? Miért nem sodorja el kihívóit, mint a gyorsvonat, és miért az állandó biztonsági bokszot választja? Soha egy nyílt sisakos küzdelem, soha egy dörgedelmes belharc. Mindig csak a hosszú és súlyos balegyeneseire támaszkodik, azt várva, hogy ellenfelei elfáradjanak vagy megtörjenek és esetleg akkor egy bődületes jobbossal leterítheti őket. Ezeket a kérdéseket és tényeket hányta Vlagyimir Klicsko szemére a legutóbbi kihívója, David Haye is, aki szerint a két testvér nevetséges teljesítményt nyújt a ringben, és egyáltalán nem érdemlik meg a világbajnoki övet. Nem harcolnak, csak genetikai előnyüket kihasználva és minden nagyobb kockázatot kerülve nyerik meg sorra a meccseiket.

Bármennyire is zúgolódnak most a Klicsko-fanok, abban van némi igazság, hogy utoljára 2008-ban bokszolt az Egyesült Államokban az ifjabbik, és azóta sem szerveztek neki odaát mérkőzést, hiszen egyáltalán nem érdekli az amerikai közönséget az ukrán testvérpár, annak ellenére, hogy ellenfeleik többségben az USA zászlója alatt lépnek be a szorítóba. Egyszerűen eladhatatlanok Amerikában.

Persze arról egyikőjük sem tehet, hogy a brit oroszlán, Lennox Lewis 2004-es visszavonulása óta képtelenség olyan profi bokszolót találni, aki le tudná szorítani a trónról vagy csak valamennyire meg tudná szorongatni őket. És ha már szóba került Lewis, akkor térjünk át Vitalijra, akivel 2003-ban hatalmas csatát vívott. Egy olyan csatát, aminek szerencsétlen módon az orvos vetett véget a hatodik menet után, mivel olyan súlyosan felrepedt az idősebb Klicsko szemhéja, hogy hatvan öltéssel kellett rendbe hozni. Viszont minden pontozólapon Vitalij vezetett, sőt többször úgy eltalálta Lewist, hogy láthatóan megingatta az esélyesebbnek tartott britet.

Ezután a mérkőzés után rengeteg bokszrajongó – beleértve magamat is – azt hitte, valami végre elindult, valami végre történni fog, jó kezekben lesz a nehézsúly, és ha Vlagyimir nem is annyira kemény, mint a bátyja, de legalább a nagyobbik tesó küzd majd rendesen és látványos harcokat láthatunk majd tőle. De nem így történt. Lewis után 2004 végén Vitalij is visszavonult, és ezután csak a testvérét láthattuk az unalmasabbnál unalmasabb címvédéseken. Reménykeltő volt, hogy 2008-ban az idősebb Klicsko újra felvette a kesztyűt. A kihagyott négy év alatt az öccse már három nagy szervezet övét begyűjtötte, de mivel egyik mérkőzése sem hagyott maradandó nyomot a bokszszeretők emlékezetében, ismét a bátyustól volt várható a látványos bunyó.  De megint csak nem így történt.

A visszatérése óta minden mérkőzését megnyerte és a WBC világbajnoka lett. De egyáltalán nem úgy öklözik, mint amit várhatnánk tőle, még akkor sem, ha már a negyedik X-et is betöltötte. Hiszen ellenfelei nem elitkategóriás bokszolók, akiket persze rendre kiüt, de nem úgy, ahogy azt Ali, Foreman, Tyson, Holyfield vagy Lewis tette annak idején az ilyen közepes, esetleg négyes alá képességű bunyósokkal. Erre példa a legutóbbi botrányos kihívója, a nagyképű Dereck Chisora elleni mérkőzése. A mérlegelésen az ugyancsak brit, Haye fikázó stílusát fokozván, Chisora megpofozta Vitalijt, aki erre úgy reagált, hogy majd a ringben vesz mindezért elégtételt. Azonban megint csak nem így történt... Persze egyhangú pontozással legyőzte a brit fenegyereket, aki végig próbált támadni, és törzsből való elhajlásokkal majd beugrásokkal áthidalni a méretből adódó különbségeket.

A mérkőzés után a győztes nyilatkozataiból kiderül, hogy a negyedik menet után kiújult régi vállsérülése, ami nagyban megnehezítette a dolgát. Ez viszont egyáltalán nem magyarázat arra, hogy egy olyan bokszoló, aki eddig csak 17 mérkőzést vívott - amiből kétszer már vesztett feltörekvő, de egyáltalán nem kiemelkedő bunyósok ellen - és csak 14. helyen szerepel a WBC ranglistáján, hogy a francba kerülhet világbajnoki cím közelébe?! Ráadásul pofozkodik, nem tiszteli a nemzeti himnuszt és a mérkőzés felkonferálása alatt szembeköpi a segítőként ringben tartózkodó kisebbik Klicskót. Ezért olyan büntetésben kellett volna részesítenie Vitalijnak a brit nagypofájút, hogy azt egy életre megemlegesse, és ebből kifolyólag a többi lehetséges jövőbeni kihívója is remegő térddel adta volna meg neki a kellő tiszteletet.

Tehát adott két kivételes testi felépítéssel rendelkező profi bokszoló, akik egy felhígult és ellaposodott korban uralják a nehézsúlyt. Akkor, amikor egy ranglistán már a legjobb tízbe olyanok is bekerülnek, akik húsz éve futottak még kategóriások lettek volna. Akkor, amikor elég csak Németországban elbokszolgatni, hogy vitathatatlan bajnok legyen valaki. Akkor, amikor eredetileg cirkálósúlyú bunyósok híznak fel nehézsúlyba, mert úgy érzik, simán lehet ott keresnivalójuk. Képtelenség lemérni, hogy mire lettek volna képesek a legendás ’70-es, ’80-as években, vagy abban az esetben, ha manapság is lennének olyan kihívók, akikkel szemben tényleg fel kell kötni a gatyájukat, mert igencsak kétesélyes lenne egy mérkőzés.

Nyilván érezhető, hogy nem feltétlenül rajongok a Klicsko fivérekért, ám ennek ellenére elismerem őket. Azon pedig kár morfondírozni, hogy mi lett volna, ha Ayrton Senna nem szenved halálos balesetet. Akkor vajon Michael Schumacher megszerezte volna-e első két bajnoki címét? Vagy a Ferraris szereplése alatt szerzett 5 vb-címnél tényleg az ő tudása is dominált, vagy csak a technikai háttere miatt volt annyira jó? Vagy a bokszhoz visszatérve: meddig szárnyalt volna Tommy Morrison karrierje – aki a Rocky V.-ben is szerepelt és Tyson rekordjait is döngető számú első és második menetes kiütéses győzelme volt –, ha alig 27 évesen, ötven mérkőzéssel a háta mögött nem diagnosztizálják nála a HIV-vírust?

Zárszóként abban bízom, hogy a március 3-án Vlagyimir Klicsko és Jean-Marc Mormeck összecsapása nem a szokásos lassú és eseménytelen bunyó lesz. Nem kívánom azt, hogy a szebb napokat is megélt francia kihívó – aki ugyancsak eredetileg cirkálósúlyú volt – döngölje földbe a fiatalabb ukrán világbajnokot, mivel erre azért kevés az esély. De végre szeretnék látni egy igazi küzdelmet, egy igazi harcot, aminek a végén persze győzzön a jobb!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.