A kilencvenes évek olasz futballja hangulatában és minőségében összehasonlíthatatlan a maival. Akkoriban nem Angliába vagy Spanyolországba igazoltak a legjobb játékosok, hanem a legszínvonalasabb ligába, a Serie A-ba – így fordulhatott elő, hogy a légiós-korlátozás (egy csapatban maximum három külföldi léphetett pályára) idején a kisebb csapatokban is nagy nevek szerepeltek. Például Détári Lajos.

A sikeresnek mondható, kupagyőzelemmel zárt frankfurti, valamint két görögországi – ide a világ harmadik legdrágább futballistájaként igazolt! – idény után sorban álltak az elmúlt 25 év legjobb magyar labdarúgójáért a még nevesebb egyesületek, köztük a Juventus.

A torinói klub olyannyira komolyan gondolta Détári Lajos leigazolását, hogy magával vitte egyesült államokbeli túrájára 1991-ben. „Puskás unokaöccse”, ahogyan a korabeli olasz sajtó nevezte, ekkor már a Bologna alkalmazottja volt, ahová egy esztendővel azelőtt szerződött nyolcmillió dollárért az Olympiakosztól, holott akár lehetett volna a Napoli focistája is.

A nápolyiak őt nézték ki harmadik külföldinek a zseniális argentin, Diego Maradona és a brazil gólvágó, Antonio Careca mellé – végül különféle okok miatt meghiúsult a transzfer, és inkább a brazil védekező középpályást, Ricardo Alemaót vették meg.

Bologna

Détári Lajos (alsó sor jobbszélén) csapatkapitánya is volt a Bolognának

Balszerencséjére a piros-kék klub legsötétebb korszakába sikerült megérkeznie. A helyi szakma féltette a súlyfelesleggel küszködő, lustának titulált Détárit a fizikálisan rettentő kemény Serie A-tól, és tulajdonképpen igazuk is lett. Hiába a győztes debütálás és a negyeddöntőig való menetelés az UEFA-kupában, a csapat a bajnokság utolsó, 18. helyén végzett. Détárit elsősorban nehezen összeférhető személyisége, arrogáns stílusa, szeszélyessége miatt kritizálták. Nem tett jót a megítélésének néhány forró fejjel tett nyilatkozata sem, például amikor csapattársait szidta, amiért azok képtelenek normálisan passzolni, vagy amikor egy újságíró Michel Platini és közte vont párhuzamára az „Annyira hasonlítok rá, mint Sophia Lorenre” riposzttal reagált.

Persze, ahogyan ilyenkor lenni szokott, a tifosik imádták. Briliáns technikája, látványos góljai minden második hétvégén elbűvölték a Renato Dall’Ara stadion népét, egyesek szerint egyedül az ő játéka miatt volt érdemes összespórolni a jegyet a bajnokikra. A térdsérüléssel kísért szezont öt találattal zárta, amivel a házi góllövőlistán második helyen végzett Kubilay Türkyilmaz mögött.

A kiesés ellenére sem hagyta el a Bolognát, az 1991–92-es szezont a másodosztályban húzta le. Finoman szólva nem rajta múlott, hogy a társaság a Serie B-ből is majdnem kizúgott – mi lett volna, ha nincs a kilenc gólja?

Búcsúzóul a hektikus időszak ellenére szépeket nyilatkozott

Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Nem volt szerencsénk, és itt nem csak a sérülésemre gondolok. Mégis csodálatos emlékekkel távozom. Sose felejtem el, mennyire jólesett, amikor megállítottak a szurkolók az utcán, és csak úgy beszélgettünk a futballról, vagy amikor egyik nagy kedvencemmel, Gianni Morandival találkozhattam. Hiányozni fog kedvenc éttermem, ahová gyakran beültünk a meccsek után halat enni. Az biztos, hogy a szívemben mindig marad hely Bolognának.

Ancona


Détári Lajos érthetően ódzkodott egy újabb évtől odalent, ezért 1992 nyarán a története során először az élvonalba felkerült Anconához szegődött. Vincenzo Guerini együttese hatalmas lelkesedéssel és nagyra törő tervekkel vágott neki a történelmi idények, a magyar fantasista mellett megkaparintotta többek között a legendás argentin védőt Oscar Ruggerit – hiába, a kiscsapat negatív rekordokat döntögetve mínusz 34-es gólkülönbséggel az utolsó előtti helyen fejezte be a bajnokságot.

A kevés értékelhető pillanatot hozó szezon legemlékezetesebbét az Internazionale vendégjátéka jelentette, amit a 10-esben virító klasszis talán legjobb olaszországi mérkőzéseként jegyeznek az almanachok. Történt, hogy egy szakadó esős decemberi vasárnap délután a milánói sztárcsapat kissé nagy mellényben érkezett a százezres városba, és a két remek gólt szerzett Döme pazar játékának köszönhetően 3–0-s pofonba szaladt bele. A másnapi újságok tele voltak a 29 éves magyar középpályással, felemlegetve, hogy a Juventus mekkorát hibázott, amiért annak idején nem igazolta le.

Miért szereti a calciót?

Mert az olasz futball a legjobb a világon. Az angol unalmas, van három-négy kiemelkedő csapat, és aztán a nagy semmi. A spanyol ugyan látványos, de azért, mert túl sok teret engednek az ellenfelek. Az olasz igazán teljes. Ugyanakkora szerepe van a taktikának, mint a technikának, sőt. Nagyon tetszik, ahogy részletesen tanulmányozzuk a másik felet, és próbáljuk megtalálni a gyenge pontját. Izgalmas.

Megismételve utolsó bolognai szezonjának termését, kilenc góllal abszolválta anconai kalandját. Három esztendő után elhagyta Olaszországot, de egy rövid hazai kitérőt (Ferencváros) követően 1993 novemberében visszatért, az utolsó pillanatban beesve a genovai klubszékház ajtaján. Aldo Spinelli elnök odavitte ötödik légiósnak Thomas Skuhravy, Marciano Vink, John van’t Schip és Dan Petrescu mögé, vagyis borítékolható volt, hogy keveset lesz pályán. Így is történt, mindössze nyolc mérkőzés jutott neki, ezeken egy gólt szerzett, ráadásul azt a Foggia elleni otthoni 4–1-es bukta alkalmával. A mellőzöttség okozta frusztráció veszekedések sorához vezetett, ezért a következő nyáron otthagyta a kikötővárost, és immáron véglegesen búcsút intve Olaszországnak, Svájcba, a Neuchatel Xamaxba igazolt.

Hogy a Németországban és Görögországban valódi sztárként kezelt Détári miért nem futott be igazán nagy karriert a Serie A-ban, nem tudni. Talán a balszerencse, talán a sérülések szóltak közbe. Ki tudja, hogy alakult volna a sorsa, ha azon a bizonyos amerikai túra után a Juventus nem Roberto Baggióra összpontosít helyette...

Tovább a:
Legfrissebb cikkekhez
A rovat többi cikkéhez
Kézigránát, malacfej és Vespa – Mit lehet egy focipályára hajítani?

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon