Tomba la Bomba
Alberto Tomba, akit a Tomba a bomba becenévvel illettek, nemcsak versenyzési stílusa, bátor és agresszív hegyrepesztő síelése, hanem tivornyázó és nőfaló életmódja miatt is bőven bekerülhetett volna a híres síelők nagykönyvébe. Előfordult, hogy győztes célba érkezése után különös módon magasztalta magát azt kiabálva, hogy „Szörnyeteg vagyok!”, vagy máskor azt, hogy „Én vagyok a síelés új messiása!”. Egyik legemlékezetesebb megmozdulása mégis az volt, amikor egyik győzelmét követően a hölgyrajongóinak a fenekére adott autogramot, széles kaján vigyorral az arcán. Akik persze fel voltak öltözve – sajnos – hiszen csak hideg volt odakint. Pályafutása alatt összesen nyolcvannyolcszor állt dobogóra a különböző világkupákon, melyből harmincöt szlalom és tizenöt óriásműlesiklás versenyen nem talált legyőzőre. Tomba volt az első síelő, aki képes volt megvédeni olimpiai elsőségét óriásműlesiklásban és egymás után három olimpián érmet szerezni ugyanabban a számban. Az olasz klasszis technikája forradalmasította a szlalom síelést, ugyanis ahelyett, hogy a régi iskolát követte volna, ahol a lécek forduláskor mondhatni egy korcsolyázós lépéssel eltávolodtak egymástól, ő szorosan egymás mellett tartotta őket és így támadta jobbról-balról a kapukat. Ezt a módszert azóta számos bajnok átvette és alkalmazta. Persze ehhez az akkortájt elterjedő carving lécek is nagy segítséget nyújtottak, melyekkel könnyedén megoldható volt a kapuk minél kisebb rádiusszal való bevétele a fordulás okozta sebességveszteség nélkül.
A Herminátor
A stafétát az 1998-ban visszavonult Tombától az osztrák Hermann Maier vette át, aki első világkupa győzelmét debütálása után egy évvel, 1997-ben szerezte meg, melyet végül még ötvenháromszor ismételt meg. Ezzel a teljesítménnyel az örökranglistán feljött a második helyre a legendás svéd sztár, Ingemar Stenmark nyolcvanhat győzelme mögé. Kezdeti sikereit követően hamarosan uralma alá hajtotta a lesiklópályák nagyját, hegyeket és völgyeket, és legyőzte a kor kiemelkedő versenyzőit. A csúcsra 1998-ban ért fel, amikor a naganói olimpián aranyérmet szerzett óriásműlesiklásban és Szuper G-ben is. Karrierje 2001-ben majdnem tragikus véget ért, amikor motorjával súlyos közúti balesetet szenvedett. Szinte kettétört a jobb lábszára és csak az izomrostok tartották egyben, ezért az orvosok az amputációt is fontolóra vették. Nem volt senki a világon, aki azt mondta volna, hogy egy ilyen sérülésből valaha vissza lehet térni a versenysportba. Kivéve talán magát a Herminátort, aki mindent megtett, hogy felépüljön és újra a dobogó legfelső fokára állhasson lesiklásban. Sajnos a 2002-es Salt Lake City-i olimpián még nem volt startkész állapotban, pedig ha nem sérül meg, talán egy-két aranyat itt is begyűjthetett volna. Huszonkét hónappal szörnyű balesete után 2003 februárjában az adelbodeni futamon újra versenybe szállt óriásműlesiklásban, de itt még csak a 31. helyet szerezte meg. A következő futamon – amit két héttel később rendeztek meg – azonban már megnyerte a szuper óriásműlesiklást. Ez igazi csodának számított, főleg, hogy a legveszélyesebbnek tartott kitzbüheli Hahnenkamm-Rennen pályán diadalmaskodott újra. Balesete után a 2003 év végi és 2004 év eleji volt az első teljes szezonja, amely alatt sikerült a legtöbb pontot begyűjtenie – pályafutása alatt negyedszer –, így ismételten átvehette az összetett világkupa győzelemért járó díszes serleget.
Az őrült jenki
Bode Miller csupán csak két évvel később, 1998-ban mutatkozott be a felnőtt versenyeken, mint az osztrák legenda, Hermann Maier, mégis első futamgyőzelmére egészen 2001 decemberéig várni kellett. Ezután minden szezonban esélyes volt a végső győzelemre, de az összetett elsőséget csak hosszú évek múlva – 2005-ben – sikerült először kiharcolnia. A későn beérő sikerek legfőbb okát a háromszoros norvég olimpiai bajnok, Kjetil Andre Aamodt által tett jellemzésben kell keresnünk: „Pályafutásom alatt még soha senkit nem láttam olyan gyorsan síelni műlesiklásban, mint ahogy azt Bode Miller teszi”. Az eszeveszett száguldás iránti vágya és a győzni vagy elbukni stílusa sokszor veszélybe sodorja lesiklás közben, és egy hiba, rosszabb esetben pedig egy nagy bukás a féktelen repesztésnek a vége. Természetes, hogy ezt a stílust a versenyek közötti szünetekben is folytatta, hiszen soha nem mondott nemet egy jó bulira. Ezt sosem tagadta, sőt, több interjúban elmesélte, hogy régebben nemegyszer másnaposan vagy még szinte részegen állt rajthoz. Annak ellenére, hogy ilyenkor is számtalanszor nyert, az amerikai szövetség a kizárását is előtérbe helyezte. Szerencsére ez nem következett be, és az azóta is aktív amerikai fenegyerek eddig harminchárom világkupa versenyt nyert, két összetett világkupa elsőséget szerzett, és az olimpiákon egy arany-, három ezüst- és egy bronzérmet gyűjtött be eddig. Ezekkel az eredményekkel ő lett a valaha volt legsikeresebb amerikai alpesi síelő. Külön megemeli még klasszisának nagyságát, hogy mind a négy szakágban – lesiklás, műlesiklás, óriásműlesiklás, szuper óriásműlesiklás – szinte ugyanolyan jó teljesítményre képes.
A téli sportok hús-vér F1-e
Hosszasan lehetne ecsetelni, hogy ha eddig mindig továbbnyomtad a távkapcsoló gombját, amikor egy sportcsatornán a lesiklást közvetítettek, akkor mit hagytál ki eddig az életedből. Vegyük például a világkupa-sorozat egyik legnagyobb versenyét, a wengenit. Általában másfél-két perc alatt legyűrnek egy lankát a top versenyzők, itt viszont általában két és fél percnél is többre van szükségük, mivel a pálya hossza megközelíti a négy és fél kilométert. Hihetetlen gyors és technikás lejtő több ugratóval, ahol nem ritka, hogy 150 km/órás tempóval száguldanak lefelé. Érted már? Két lécen 150-nel a hófödte lankákon lefelé? Mondd ki nyugodtan: „Ezek őrültek!”. Itt tényleg csak a legjobbak tudnak nyerni, na és persze talpon maradni. A 2012-es lesiklást a svájci Beat Feuz nyerte, akitől a második helyezett Hannes Reichelt csak negyvennégy századdal maradt le, és hetvennyolc százados hátrányával Bode Miller is „csak” ötödikként ért célba. Ennél általában nagyobb különbségek szoktak előfordulni egy Forma-1-es időmérő alkalmával. Ott, ahol több mint nyolcszáz lóerős gépek bőven háromszáz felett repesztenek, itt viszont hús-vér emberek versengenek egymással két vékony lécen és csak egy bukósisak védi őket az esetleges bukás okozta sérüléstől.