Az olasz labdarúgás népszerűsége valamelyest csökkent az elmúlt években, inkább az angol és a spanyol ligát lett divat szeretni. Újonnan induló sorozatunkban megpróbálunk ismét kedvet csinálni a kissé elfeledett calcióhoz, méghozzá magyarok segítségével: Boldizsár Gézától Vincze Istvánon át Tőzsér Dánielig felelevenítjük honfitársaink itáliai karrierjét.

Megfelelő forrás hiányában nincs arra lehetőség, hogy valamennyi futballistáról megemlékezzünk, ezért inkább a második világháború utáni időszakra fókuszálva idézünk fel érdekesebb eseteket.

Néhányat érdemes persze kiemelni 1939 előttről, például az almanachokban Lenghyel Ferry néven szereplő Lengyel Ferencet, aki a Carrarese csatáraként 1925 és 1927 között harmincszor keserítette el az ellenfeleket, vagy az osztrák–magyar Anton (Antonio) Powolnyt, akit az Internazionale honlapja osztrákként tart nyilván, pedig a kék-feketék színeiben 27 meccsen elért 22 góljára büszkék lennénk mi is. Azok vagyunk Zsigmond Vilmos híres-neves magyar operatőrre, róla viszont kevesen tudják, hogy édesapja ugyanazon néven kapusként játszott Olaszországban: 1926 és 1930 között a Reggiana és a Canottieri Lecco tagjaként röpködött a kapufák között.

A világháborút követő időkből itt van mindjárt Boldizsár Géza, a fregoliember története. A kapus 1945-ben költözött Olaszországba, előtte válogatottságig vitte – labdarúgásban. Merthogy a kosárlabdát is magas szinten űzte, négyszeres bajnokként egy alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban. Az olasz bajnokságban négy egyesület (Crena, Bari, Parma, Cremonese) mezét viselte a második és harmadik ligában, visszavonulása után az AS Roma kapusedzőjeként helyezkedett el.

A közelmúltban 93 évesen elhunyt Fekete Árpád pályafutása jóval tartalmasabb, Magyarországon az Újpesttel ért el komoly sikereket, a háború idején hagyta el hazánkat. Először Romániában játszott, 1946-tól Olaszországban. A másodosztályú Comóban két idényt húzott le (13 gól), onnan a Pro Sestóba távozott egy évre (14 gól), aztán a Spal, a Cosenza és a Messina alkalmazottja volt utolsó klubja, a Cagliari előtt. 1949 és 1953 között középcsatár létére mindössze tíz gólt szerzett. Cipője szögre akasztása után Mexikóban telepedett le, ahol bajnoki címeket nyert és szövetségi kapitányként is dolgozott, összesen 33 évig, tizennégy csapatnál. 1999-ben megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.

Powolnyhoz hasonlóan az 1948-ban mindössze két mérkőzésen pályára lépett Garay Tiborról is találunk adatot az Inter honlapján. Vele kapcsolatban inkább egy rövidke történet maradt fent, nevezetesen, hogy az olaszok képtelenek voltak kimondani rendesen szülővárosa (Szeged) nevét. Biztos nem ezért hagyta ott a csatár egy idény után a nerazzurrikat és lett a Pro Patria, aztán a harmadosztályú Rimini játékosa.

A pestszentlőrinci születésű jobbszélső, Kincses Mihály is megfordult komoly csapatban, konkrétan a Juventusban. A tizenhétszeres nagy- és négyszeres Budapest-válogatott támadó torinói kalandja előtt a bergamói Atalantában töltött el egy szezont, kilenc találata szép eredményként értékelhető. 1947-ben kötött frigyet az Öreg Hölggyel, amit egy év, egy bronzérem, 24 mérkőzés és öt gól után bontott fel. Bariban szintén egy szezont húzott le, a Lucchesében viszont hármat (lőtt is 25-öt), pályafutása utolsó állomása a Salerninata volt 1954-ben.

Kubala Lászlót nyilván nem szükséges külön bemutatni. A négy válogatottban is szerepelt legendáról elég annyi, hogy kevésen múlott, hogy róla nevezzék el a Barcelona stadionját. Amikor Magyarországon a kommunisták átvették a hatalmat, lefizetett néhány csempészt, hogy vigyék el Olaszországba, amiért az MLSZ a FIFA-nál két és fél évre eltiltatta. Laszi ott élő magyarokból csapatot szervezett Hungária néven, és játékát látva persze számos csapat akarta leigazolni őt, köztük a Pro Patria, az Inter és a Torino.

Kubala beleegyezett, hogy játszik a Torinóban egy barátságos meccs erejéig, de lekéste a gépet fia betegsége miatt. A visszaúton a gép lezuhant, és mind a 31 utas életét vesztette. A Pro Patriához került Turbéky István és Vinyei Jenő közbenjárásának köszönhetően, de hivatalos mérkőzésen nem lépett pályára.

Mike István összeállításunk legeredményesebb olaszországi góllövője. A budatétényi származású, Mayer néven anyakönyvezett középcsatár (a válogatottban jobbszélsőként játszatták, 4/1-es mérleggel) idehaza a Gamma és a Ferencváros színeiben riogatta a hátvédeket. 1947-ben kiutazhatott a mexikói portyára, de ott összeveszett a Fradi vezetőivel, akik hazatérve eladták a Bolognának. Az üzlettel mindhárom fél jól járt: az olaszok kaptak egy gólérzékeny támadót, a zöld-fehérek egy kétemeletes bérház árának megfelelő összeget, Mike István pedig játszhatott, mégpedig az MLSZ engedélyével.

Három szezon erejéig viselte a piros-kék Bologna-mezt, melyben 77 mérkőzésen szerzett 41 gólja pazar mutatót jelentett. Később hazajövetelekor is vízumproblémákba ütközött, ezért úgy döntött, végleg Olaszországban marad. Klasszikus hangulatemberként jellemezték: ha nem volt kedve futballozni, inkább kerékkötője volt aktuális klubjának, ellenben ha volt, nemigen tudták feltartóztatni a hatalmas lövőerejű támadót. Bolognából Lucchesébe költözött egy esztendőre (23/13), majd szintén csak egy évet élt Nápolyban (21/8), hogy visszatérve a Stadio Dall'Arába lehúzzon még két bajnokságot (39/12). Pályafutását szerény, 16/2-es statisztikával Genovában fejezte be. Visszavonulását követően az Egyesült Államokban telepedett le.

Tovább:
A legfrissebb cikkekhez
A rovat többi cikkéhez
A jövő kocsmasportja? – Goldsprint, avagy tekerj izomból

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon