Egy verseny, amely teljesen más dimenzióba helyezi a futást, itt ugyanis tulajdonképpen az életedért futsz.

Majdnem minden teljesítménysportnak megvannak a maga csúcsversenyei, azok a különleges erőpróbák, amelyeknek az említésére is görcs áll az ember izmaiba. Ezek általában extrém körülmények között, végeláthatatlan hosszú szakaszokon zajlanak, és a résztvevők sokszor már nem is a győzelemért, hanem a túlélésért küzdenek. A minden év áprilisában megrendezett Marathon des Sables sem sokkal marad le az olyan emberfeletti erőpróbák mögött, mint a Dakar-rali, a hawaii Ironman Triatlon, a Barkley Maraton vagy a Vendée Globe. Sőt, talán még le is körözi azokat.

Ezreket mozgat meg a verseny

Maga a sivatagi ultramaraton ötlete Monsieur Patrick Bauer fejéből pattant ki, mikor 1986-ban végigfutott egy kétszáz mérföldes útvonalat a Szaharában, és úgy gondolta, ezt másoknak is ki kell próbálnia. Igaza lett, azóta ugyanis évről évre ezreket mozgat meg a verseny a fiataloktól az idősekig, legyen az profi maratonista vagy egyszerű kalandor. A versenyzők hat nap alatt körülbelül 250 km-t tesznek meg, ami nagyjából öt és fél maratoni távnak felel meg. Ezen számok láttán azt hiszem, nem vitatkozhatunk azzal a kijelentéssel, hogy ez a földkerekség legnehezebb futóversenye.

A helyszín Dél-Marokkó, a táv 25–50%-át a sivatagban kell megtenni, a maradékban pedig a különböző emelkedőkkel, hágókkal, sziklákkal és kövekkel tarkított, technikás pályán kell haladni a versenyzőknek. Már ez sem egy leányálom, ám ha mindez nem lenne elég, akkor ott van még az iszonyatos hőség is. Mert bizony a Szaharában nem ritka, hogy napközben az 50 °C fölé emelkedő hőmérséklet.

Az életmentő csomag

Ha nem lenne elég a rekkenő hőség, még ott van az a 10–15 kilós hátizsák, amelyet a versenyzőknek magukkal kell cipelni. Ennek, és főleg a benne lévő túlélőcsomagnak nagy jelentősége van, ugyanis a versenyzők az éjszakát is a sivatagban töltik, fokozva az addigi élvezeteket. A túlélőcsomagban nem árt, ha van hálózsák, elemlámpa, iránytű, fertőtlenítőszer, acélélű kés, síp, egy pumpa, amellyel egy esetleges kígyó- vagy skorpiómarás esetén ki lehet szívni a mérget, és még néhány, túléléshez elengedhetetlen eszköz. A résztvevők az ételellátásukról (napi minimum kétezer kalória) is saját maguk gondoskodnak, a szervezőktől csak vizet, az alváshoz szükséges sátrat és egy alap túlélőcsomagot kapnak.

Az alapcsomag tartalmaz sótablettát, jelzőrakétát, világító rudat és tükröt. Az étkezés különösen fontos egy ilyen versenyen, hiszen az extrém körülmények nem engedik meg az össze-vissza táplálkozást. Nem véletlen, hogy a gyomorprobléma az egyik olyan dolog, ami megtizedeli a versenyzőket a hőség, a különböző vízhólyagok, az ebből kialakuló fertőzések és egyéb lábsérülések mellett.

Ép testben ép lélek

Az elképesztő fizikai igénybevétel mellett a mentális állapot is nagy szerepet játszik, sok minden dől el fejben, hogy mennyire képes az ember feldolgozni a monotonitást. Hat napig folyamatosan úton lenni – ez a fajta kimerültség hétköznapi ember számára ismeretlen, képzeljük csak el az ebből fakadó stresszhelyzeteket. A versenyen bárki elindulhat, aki kifizeti a nevezési díjat, nagyjából ötezer dollárt. Az eddigi legfiatalabb induló és célba érő 16, míg a legidősebb 78 éves volt. Sajnos a brutális megterhelés miatt sokan nem jutnak el a célig, 2007-ben például két halálos áldozata is volt a homokmaratonnak. Az egyik legérdekesebb eset az 1994-es versenyen történt: akkor az olasz Mauro Prosperi eltévedt egy homokviharban, és kilenc napi kóborlás után, 13 kilóval könnyebben került elő.

Ezzel az erőpróbával kapcsolatban nem klisé kijelenteni, hogy mindenki győztes, aki célba ér. Valami egészen döbbenetes látni a futókat, amint a szakaszok végén, szinte félholt állapotban, a végkimerültség szélén esnek be a célba, majd másnap mintha mi sem történt volna, folytatják a versenyt, hogy örömkönnyekkel küszködve elérjék a végső befutót.

Egyéniségek

Természetesen ennek a versenynek is vannak legendás alakjai, például a marokkói Lahcen Ahansal, aki tízszer nyerte meg a versenyt, vagy testvére, Mohamad, aki összesen négy összetett sikernél tart. A nők közül megemlíthetjük a francia Laurence Kleint, aki idei győzelmével immáron kétszeres bajnoknak mondhatja magát. Fontos elmondani, hogy egyéni és csapatverseny is van, sok csapat jótékony célból vág neki az irdatlan hosszú távnak.

A versenyen az átlagsebesség 3 és 14 km/h között van, vagyis nem kötelező a futás, ha éppen valaki nem bírja, de minden etapot egy adott limitidőn belül kell teljesíteni, aki ezt túllépi, kiesik. A verseny történetének egyik leghosszabb szakaszán, egy 91 km-es fordulón 35 óra volt a limitidő, tehát voltak olyanok, akik jócskán az éjszaka közepén vagy másnap délután értek célba. Nem úgy a szakaszgyőztes Mohamad Ahansal, akinek elég volt valamivel több mint nyolc óra.

2009-ben először és utoljára fordult elő, hogy a verseny rövidebb volt, mint a korábbiak, a rajtot megelőző napokban ugyanis szabályos özönvíz zúdult a környékre. Emiatt Patrick Bauernek és társainak módosítaniuk kellett az útvonalon, sőt, egy szakaszt töröltek is. Magyar résztvevői is voltak a versenynek az évek során, mint például az extra-hosszútávfutó Lőw András, Szilva Lajos és Kézdy Gábor, 2010-ben pedig két külföldi futó magyar színekben teljesítette a kihívást.

A Marathon des Sables csodálatos példája annak, hogy mi mindent lehet véghezvinni kellő elszántsággal, akaraterővel és kitartással. Aki kedvet kapott a földöntúli megmérettetéshez, keresse fel a verseny hivatalos honlapját, nézze végig az eddigi képeket, videókat, és ha úgy érzi, elég kemény hozzá, vágjon bele jövő áprilisban!

Tovább a:
Legfrissebb cikkekhez

A rovat többi cikkéhez
A szerző e heti kedvencéhez: Ezekkel járunk melóba öt év múlva? - Freeline- és Gausswheel-próba 

(Fotók: Photosfan, Thesaa, Luisenrique21, AFP / Getty Images / Pierre Verdy)

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.