Az előző cikkemben megkritizáltam a Sziget magyartalanságát és a piálás a piálásért attitűdöt, hozzátéve, hogy azért kíváncsi vagyok, mit hoz a még hétvége. Tanulság: magyarok lettek, méghozzá sokan, parti is volt dögivel, de a Szigetnek van egy alapvető vonása, amivel se így, se úgy nem tudok kibékülni. Jelesül: nincs zene.

Mert amikor ott állok pénteken a sold-out Aviciin, – és nem írom azt, hogy Avicii koncerten, mert koncert az, ha valaki megnyom egy entert? –, nem érzem azt, hogy zenét hallgatnék. Látom a bulit, nem vagyok vak, se süket: oltári hangerőn dübörög a Wake Me Up meg a Hey Brother és mindenki partizik rá. Visongó kislányok rohannak el mellettem, hogy bejussanak a közönség közepébe, hogy élőben lássák a világsztárt, amint rápöccint a play gombra és örömmámorban bólogat egy fejhallgatóban, valahol az alacsonyan fekvő színpadon, amiből az első tíz sor után állók tuti nem látnak semmit. Szóval mi marad? Egy fickó, akit csak a kivetítőről látunk, aki valahol hátul gombokat nyomkod és ennek mind a két fél nagyon örül. Igen, jó buli volt, természetesen nem volt benne hiba. Yay, élőben láttam Aviciit! Élőőőőben!

De mi is az az élő?

Valószínűleg kihalófélben lévő dinoszaurusz-származék lehetek, mert számomra egy koncert attól lesz felejthetetlen élmény, attól lesz libabőrösen jó és eksztatikus trippelés a zenében, hogy élő. Van x darab fickó a színpadon, aki vagy a hangjával, vagy a gitárjával vagy a dobjával vagy a szintijével ott izzad a színpadon és vásárra viszi a bőrét a közönség miatt. De még egy DJ is, aki az eddigi számait kissé átkomponálja egy-egy koncert kedvéért. Az Avicii viszont olyan volt számomra, mint egy gigaméretű Youtube-parti és koncertként pedig olyan érzés mintha az ember elmenne a színházba és a színpadon ott lenne egy kivetítő, amin levetítenek egy filmet. Nem azért megy az ember színházba, hogy filmet nézzen, előre felvett és megkomponált adást, amiből ki van vágva a hiba és minden emberi, élő faktor. Ahogy koncertre sem azért megyek, hogy megkapjam a tökéletesen felvett számokat, amiket otthon is bármikor meghallgathatok.

Hanem azért, hogy ő is izzadjon értem és én is izzadjak érte.

 
 

Hogy az egész élmény egy kölcsönös, emberi megosztás legyen. Nem baj, ha elcsesz egy hangot az énekes. Nem baj, ha a dobos szétszólózza magát. Nem baj, ha a gitáros leönti magát sörrel és szétszakít két húrt. Nem baj, ha az imádott számok élőben máshogy hangzanak mint otthon. Nem, mert ezért jöttem el otthonról: hogy ne hangozzon úgy. Hogy hibázzon és próbálkozzon és újraalkosson egy zenész előttem valamit. Cserébe én tombolok, méghozzá fék nélkül: ugrálok, kiordítom a torkom, csápolok, átkarolom a többieket, pogózok, headbangelek, akármi és vállalom, hogy sáros leszek, hogy másnap nem lesz hangom, hogy leöntenek sörrel és bűzlök az összenyomódó testektől. Amit otthon nem csinálok a laptopom előtt ugyanarra a zenére.

Nem azt mondom, hogy nincs élőzene a Szigeten, mert akkorát körtáncoltam az Avicii után ír kocsmazenére az A38-on egy tonna szigetlakóval (szigetország értelemben is), hogy kivertük a sátor oldalát. És már azt sem mondom, amit az előző cikkemben, miszerint nincsenek magyarok, mert péntektől már lettek: a sok napijegyes szelfikirálynő mellett (az Avicii közönségének soraiban az egy főre jutó, világító telók száma kettőre tehető) rengeteg olyan is, akik végigdolgozták a hetet és most tudnak becsatlakozni a fesztivál feelingbe. Azt viszont a mostani tapasztalatok alapján kijelenthetem, hogy a Szigeten a hangsúlyok eltolódtak az élőzenei élményekből a 'tökmindegy mire, de partizzunk' vonulat felé.

 
 

Ugyanakkor záróakkordként köszönöm az élményt: megcsaptuk idén is, nem kicsit. Hanem nagyon. És köszönöm az elképesztően jó szervezést: a Sziget-crew minden évvel egyre jobban csinálja, és az ideiért le a kalappal a földig, mert nagyon patent volt. Gerendai már tavaly is nyilatkozta, hogy egy adott Sziget után a jegyek tíz százaléka már el is kel a jövő évre úgy, hogy nincs meg egy fellépő sem (még a Prodigy sem! Még a Placebo sem!) a setlistből. Ez szerintem mindent elmond az egészről: ez egy fesztivál, ahol szinte lényegtelen, hogy ki zenél és mit, vagy hogy egyáltalán zenél-e és nem már meglévő számokat dobál szét. Mert a lényeg a fesztiválság maga: nagyon sok ember együtt örül annak, hogy tánc, tánc, tánc.

 
 
 

Ugyanannyira, ha nem jobban értékelnek nagyra a fesztiválozók egy ütős slágereket play gombbal lejátszó, fejhallgatós arcot, mint azokat, akik egy kilót fogynak a fellépés alatt: mindegy, mi szól és hogyan csiholják ki, hogy ott van-e a tag vagy nincs; ha szól valami zene, akkor buli van. Méghozzá a leghatalmasabb, ha az elvárásainkat némileg szigetesítjük – és ha a felhőtlen partiért megy az ember, akkor már tényleg most megveheti a szabadjegyét a jövő évi Island of Freedomra, mert abban, amit ígér, nem fog csalódást okozni.

(Képek: Sziget Festival Official)

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon