Pörge, nyírott, kungorgóra pödrött, csákó, villás, keményre kifent, harcsa, nyalka, kacskaringós, lelógó, vastag.

Természetesen bajuszformákról beszélünk, ami bizonyítja, hogy 120 éve, a monarchia idején igazi arcszőr nagyhatalomnak számítottunk. Fellapoztuk kedvenc digitális fotóalbumunkat, a Fortepant, és szemezgettünk eleink nagyszerű portréiból.

Mint az a fenti fotóból is látszik, az egy négyzetméterre eső bajszos férfiak száma minden bizonnyal világszinten is igen jelentős volt Magyarországon a Nagy háború előtt.

Mindez nem pusztán divathóbort volt, a bajusz viselése mögött ugyanis főként a 19. század utolsó évtizedeiben politikai okok húzódtak meg.

A férfiemberek az orruk és szájuk között viselt szőrzet megnövesztésével fejezték ki hazafias hozzáállásukat és ellenszenvüket a Habsburgok iránt. Herman Ottó, zoológus, régész, politikus jegyezte fel, hogy

a magyarság a bajuszból csinál olyan kultuszt, mint a török a szakállból.

A bajusz régebben a férfiasság jelképe volt, de nem csak a férfiúi méltóság, személyes méltóság, tekintély függött tőle – írta a Rubikon magazin – hiányával szinte a hazafiúi buzgalom, érzület is megkérdőjeleződött.

„Ejnye gazduram, a kőbe!
Mi dolog az, hogy kigyelmed
Bajuszát levágja tőbe?
Magyar ember-é kigyelmed?”

Arany János: A bajusz

Nos, az arcszőrzet szerepe erősen megváltozott a múlt század eleje óta, és annak ellenére, hogy pár éve reneszánszát éli a szőrös férfiember ideálja, azért valami azt súgja nekünk, hogy Arany János minden bizonnyal összeráncolt szemöldökkel járna közöttünk, és tétován tekergetné bajsza végét a temérdek kopasz szájú úriembert látva.

Akárhogy is, éljenek a magyar bajszok!

(Csodálatos fotók: Fortepan.hu, forrás: Rubicon, Magyar Bajusz)