A Sziget eddigi két legjobb koncertje gyakorlatilag rebootolta az embert.

Nem nagyon akartam írni a National koncertjéről, mert elvileg nem nagyon lehet. De aztán jött Florence, és rájöttem, hogy muszáj. Róla is és Matt Berningerékről is. Mert fontos. Mert amit művelnek, olyan csak nagyon ritkán történik meg a jelenlegi pop- és rockbizniszben ezen a szinten. Bár hogy mi ez a szint, az a The National esetében sokaknak itthon nem lehet világos, ugyanis ők nálunk egyáltalán nem jelentenek semmit, pedig Grammy-díjas bandáról van szó, akik sorra gyártják a jobbnál jobb lemezeket, és egy picit nyugatabbra talán nem párezres összeverődött nézősereg, hanem konkrét tömeg várja őket. Itt viszont mindenki pislog, hogy ki ez a történészprofesszor kinézetű tag, és mi az istenről énekel. Aztán egyszer csak azon kapja az ember magát, hogy zokog a gyönyörűségtől.

Florence Welch-ről mindenki tudja, hogy kicsoda. Ha jön, akkor tömeg van a világ bármelyik pontján, mert a hangját hallani élőben is pont ugyanannyira varázslatos, mint lemezen, és ezt a gyönyörű hangot még meg tudja támogatni egy olyan előadásmóddal, aminél könnyedebb a világon nincsen. Olyan, mint egy jelenés. Megjelenik, mint egy légies tündérboszorkány (jó, persze, nincs ilyen), aztán ide-oda libben a színpadon, miközben úgy énekel, ahogy senki ezen a sárgolyón. Nem evilági, mégis nagyon közülünk való, pont ettől nagyon furcsa és szerethető az egész.

A The National és a Florence + The Machine lényege is pont ugyanaz: a mindent átölelő fájdalmat, szorongást valami sokkal gyönyörűbbé varázsolja, a dalokat pedig úgy adja elő, hogy ott szem nem marad szárazon, és lábak nem maradnak a földön. És nem a konstans ugrálásról van szó. Elképesztően felemelő, amit ez a két banda, és ez a két frontember művel.

Matt Berninger olyan kicsit, mintha a Top Secret egyik koncertjelenetét néznéd, ahol Val Kilmer a nagy eljátszott fájdalmában teljesen szürreális dolgokat művel: bedugja a fejét egy sütőbe, aztán ráfekszik egy sínpárra a színpadon. Csak itt nem ilyen tragikus a helyzet, viszont legalább annyira kiszámíthatatlan és vicces. Fogja, és lefekszik hasra a kifutó végén, majd megfogja valaki kezét, aztán hopp, máris ott van egy Trouble Will Find Me vinyl borítója az orra előtt egy tollal, erre azonnal dedikálja is. Szerez egy pántos virágfüzért, felteszi a fejére, nem jó, felteszi a combjára, az már rendben van, majd lemegy a közönségbe, és befekszik egy srác ölébe, hogy egy másik leszedje róla. Mindeközben úgy néz ki, mint egy tudós, akinek egyébként van egy eléggé jól menő zenekara.

Florence sokkal inkább tényleg egy mezítlábas tündér, de ő is nagyjából minden pillanatban meghal a színpadon. Az ő szövegei is a fájdalom, a felszabadulás és a szenvedély építőkockáiból építkeznek, többnyire elég magasra, de akkor robbannak igazán, amikor egy ponton fogják, és ránk borítják a várat. Egyáltalán nem biztos, hogy erős setlisttel érkeztek most hozzánk, legutóbb, négy éve talán a dalválasztás egy picit szerencsésebb volt, de akkor még nem volt kint az új, egy fokkal talán a szokásosnál gyengébb, de még mindig szerethető High As Hope-album, amiről játszani kell, játszanak is bőven, ami a slágerek rovására ment. És baj volt ez? Nem feltétlenül.

Amíg az ember azt nézi, hogy ez a vörös hajú lény légiesen ide-oda rohangál, közben pedig elképesztő hangjával kiénekeli a lelkét, sőt, a miénket is, addig nagyjából azt játszik, amit akar. Lemegy a közönségbe, összebújik a rajongókkal, megfogja a kezeiket, megköszöni nekik, hogy vannak, mert ha ők nem lennének, akkor állítása szerint pont olyan elcseszett lenne, mint régen, amiből fogalma sincs, hogyan jött ki. Mindezt egyébként olyan vékony hangon meséli, hogy alig hallani belőle valamit, egyik barátom szerint Florence beszédhangja valamiért olyan, mintha egy elvarázsolt királylány megpróbálna elmagyarázni valamit, miután elszívta a világ legkövérebb jointját. És ennél szebben tényleg nem lehet leírni ezt. Aztán persze játszik is ezzel, amikor elrakatja mindenkivel a telefonját, majd ráüvölt a tömegre, hogy akkor most már tényleg kurvára mindenki rakja el a mobilt. Így kell ezt.

Matt Berninger ezzel szemben nem beszél, nincsenek nagy szólamok, nincs „de szép vagy Sziget Fesztivál”, csak dalok vannak. És fel sem tűnik, hogy alig kommunikál a közönséggel. A dalaival beszél, mindegyikük egy olyan sztorit mesél el, ami után az embernek nincs is igénye a nagy beszédekre, azok után meg aztán pláne nincs, hogy a faszi konkrétan kilóra odadobja magát a közönségnek. Itt nincsenek megjátszott pillanatok, legtöbbször még megírtak sincsenek. Jó, az azért némi szervezést igényel, hogy lerohanjon a közönségbe, majd a Day I Die-t nagyjából az orrom előtt énekelje, miközben mindenki úgy öleli őt, mintha legalább Jézus rohant volna le a Nagyszínpadról, hogy odaadja magát nekünk, mert ennél többet nem adhat.

És most értünk el arra a pontra, hogy miért is írok erről a két koncertről egyszerre. Mert mind Florence, mind Matt egy kihalóban lévő állatfaj utolsó példányai. Képesek száz százalékig őszinte, gyönyörű dalokat írni, és ezeket úgy előadni, hogy még azokat is felszabadítsa, akik menthetetlennek tűnnek. A Florence + The Machine alatt az egyik közelben álló nagydarab, kopasz, ránézésre is inkább BMW-fétisű srác a koncert közepén (miközben minden szöveget végigénekelt) mosolyogva sírva fakadt, az egyik ismerősöm a The National alatt elvesztette a kontaktlencséjét, mert kisírta.

Nem hatásvadászatról van szó, hanem egyszerű előadóművészetről és zeneszerzésről. Valahol erről kellene még mindig szólnia ennek az egésznek, hogy tudd, az előadók igaziak, érted (is) vannak, és képesek elemi erővel és brutális színpadi jelenléttel felszabadítani téged a szarságaid alól, ha hagyod. Mint ahogy Florence mondta a Dog Days Are Overben: amikor berobban az utolsó refrén, gondolj arra, hogy elengedsz valamit, amitől szorongsz. És arra gondolsz, úristen, ezt tényleg megtehetem? Persze. Utána a világ egy sokkal szebb hely lesz.

A The National és a Florence + The Machine annyira felszabadító koncerteket adott a Nagyszínpadon, hogy ilyeneket már csak elvétve lehet találni. De ha megtalálja az ember, akkor úgy megy haza, hogy szinte a lába nem is éri a földet. Mert elengedte azt, amit kellett. Talán még sírt is. Aztán másnap vesz egy új kontaktlencsét, és megpróbál boldog maradni. Ez a két koncert hosszú időre adott hozzá muníciót.

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Életmód

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon