Egy ember egy óriási színpadon. Csak ez az egy ember nagyon megdolgozik a pénzéért.

Kicsit úgy hangzok majd, mint a nagyapám, de régen tényleg minden jobb volt. Amióta a fesztiválok headliner pozícióit az EDM-előadók foglalták be, valahogy nem oké a világ rendje. Persze érthető a dolog: az előadók képesek bármilyen dalt betenni a szettjükbe, néha betolnak egy-egy klasszikust, David Guetta még a Wonderwallig is elmerészkedett, aztán jön a durva drop, a durva tűzijáték, a durva konfetti, a durva füst, a durva látvány, mindenki durván ugrál. De a DJ-k odafent egyedül nem csinálnak az ég világon semmit azon kívül, hogy úgy csinálnak, mintha kevernének. Egyszerűen nem tudnak mit tenni, hiszen a vizuálra van komponálva minden, nem csúszhat el a zene, nem lehet improvizálni, mindennek századmásodperc pontossággal kell működnie minden egyes alkalommal. Van, akinek ezzel baja van, és néha felmegy ide-oda keverni (Martin Garrix), és van, akinek ez teljesen oké (kb. mindenki más).

Mondjuk ki, az ilyen produkciók mögött nincs teljesítmény élőben. Erre jön Ed Sheeran, és kifordítja az egészet önmagából. Egyetlen gitárral megold mindent a színpadon, legjobb barátja a loopere, vele akár egy teljes zenekart is tud pótolni, ráadásul elég szórakoztató, hogy az ember pontosan hallja, hogyan áll össze sávonként élőben a dal. Rettenetesen jó fej, még el is magyarázza, hogy hogyan működik ez az egész, ha esetleg valaki kételkedne abban, hogy mindez élő. Pedig az. És ettől szép. Ettől lesz koncertélménye az embernek.

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyszemélyes EDM-produkcióknak ne lenne meg a helye és ideje, de amit Ed Sheeran művel, az az ő koncepciójuk megvalósítása, csak éppen rengeteg munkával. Minden egyes alkalommal, minden egyes koncerttel. Ahogy feljön, és vigyorog, majd elkezdi összerakni a nyitó Castle On The Hill-t, egyből megvesz kilóra, még akkor is, ha szerinted nyálas, akkor is, ha tényleg valószínűtlen popsztár ő, hiszen ránézésre bármi mást elhinnél róla.

De ez a csávó nem véletlenül a jelenkor egyik legnagyobb popsztárja. Élőben is ügyes, bár valamiért a gitár püfölésével létrehozott dobalapok rendre csúszásban voltak (lehet, hogy valami technikai probléma, ki tudja), mindent takkra tökéletesen elénekel, és baromi jó gitárosként azt rak össze egyetlen akusztikus hathúrossal, amit csak akar.

Összerakta tehát az életművének nagy slágereit szépen sorban, a The A Teamet, a Bloodstreamet, a Don’tot, a Galway Girlt, a Perfectet, és többi barátjukat. Valamiért viszont hanyagolta az új lemez dalait, egyedül csak a Remember the Name-et, plusz a Justin Bieberrel közös I Don’t Care-t vette elő, ami isten bizony sokkal élvezhetőbb akusztikus formában, bár a „baby yeah”-kre még mindig lehetne ivós játékot szervezni, kb. az első refrénnél csatak részeg lennél. Valamiért elmaradt a tökös Blow, amit egyébként élőben is jól össze tud pakolni, valószínűleg azért kellett kivenni a setlistből, mert nem fért bele a 80 percbe, pedig nagyon lett volna helye a Szigeten.

Már csak azért is be kellett volna emelni, mert a koncert 2/3-ánál beállt egy olyan lassú blokk, ami már egy kicsit sok volt a jóból, ott a looper is aludni tért, dolgozott már eleget, és jött a Thinking Out Loud, a One, a Photograph és a Perfect egymás után, ami kissé leültette a bulit, ide simán be lehetett volna pakolni valami gyorsabbat, de nem, végül is a tömeg nagy része pont ezek a dalok miatt szereti Sheerant, úgyhogy mindenki megkapta, amit akart, már ha nem a Blow-t akarta hallani, mert azt aztán nagyon nem kapta meg.

Ed Sheeran egyébként azért is ügyes csávó, mert néha a loopert telepakolva aztán lemegy frontemberkedni, megénekeltet, dumál hozzád, rappel, mindent IS tud, magyarul minden pillanatában működik, és minden pillanatban dolgozik is, mint a kisangyal. Aztán megint leveszi az embert a lábáról, amikor lesétál, visszajön magyar focimezben, majd belecsap (azaz nem, mert itt a belecsapás egy szép sávonkénti dalösszerakást takar) a Shape of You-ba, majd a húzós, koncerten baromi erős You Don’t Need Me, I Don’t Need You-val hazamegy, ha jól láttuk, akkor a koncert után pár perccel már rohant is ki a Szigetről.

Nem úgy, mint a tömeg, de az már más kérdés. Igen, rengetegen voltak, igen, nem sült el túl jól a dolog. A koncert viszont megmutatta, hogy az egyszemélyes produkciók igenis nagyszínpadra tehetőek úgy is, hogy nincs mögöttük nagy vizuál és csinnadratta. Ed Sheeranre egyébként is ráférne valaki, aki rendbe teszi a koncertjeit vizuálisan, mert a kivetítőn az ötéves Pistike agyszüleményeit lehetett látni, nem egy profi szakemberét. Mindegy, Sheeran profi volt, és ez a lényeg. A Blow-t azért legközelebb eljátszhatná, már ha lehet ilyesmit kérni.

Fotók: Rockstar Photographers

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés