A Világifjúsági és diáktalálkozót (World Festival of Youth and Students), vagy közismertebb nevén világifjúsági találkozót (VIT) először a második világháború után, a lassan, de biztosan két részre szakadó világ keleti felében szervezték meg, mégpedig a csehszlovák fővárosban, Prágában.

Az ifjúsági világtalálkozók rendezési joga az ENSZ által is elismert nem politikai jellegű baloldali ifjúsági szervezet, a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség kezében volt, bár kétségtelen, hogy a rendezvény a hidegháború során (mint ekkor megannyi minden) a keleti blokk országait irányító elit egyik fő propagandaeszközévé vált. Többek között erre utalnak az olyan rendezvénymottók is, mint az Antiimperialista szolidaritásért, békéért és barátságért! vagy a Globális küzdelem a békéért, szolidaritásért, fejlődésért, az imperializmus ellen!

Az 1957-es VIT Moszkvában:

A  1957-es moszkvai volt a legnagyobb fajsúlyú VIT – ez nyilván nem olyan meglepő –, ekkor ugyanis 131 országból mintegy 34 000 fiatal gyűlt össze, hogy büszkén hirdesse a Béke és barátság! eszményét. Bár a szovjet centrum széthullása után sem maradt abba a rendezvény megszervezése, az utóbbi években valamelyest demokratizálódott, így Pretoriába is eljutott az egész – a mottó ezúttal is hasonló volt, bár a Győzzük le az imperializmust a világbékéért, a szolidaritásért, és a szociális átalakulásért! a Dél-afrikai Köztársaságban, a 21. században, jóval a keleti blokk széthullása után már teljesen más felhangot kap. Főleg, hogy ennyi idő után már a kapitalizmus bűnei is kezdenek nagyon előtérbe kerülni – legyen szó a túlfogyasztásról, a környezetszennyezésről vagy arról, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) évről évre nő a szegények és a gazdagok közötti különbség.

És ha már az első világháború miatt elúszott a történelmi lehetőség az 1920-as magyar olimpiára, akkor legalább 1949-ben Budapestre vihették a VIT-et, ahol 20 ezren vettek részt 82 országból, de ennél is különlegesebb helyszín volt talán az 1989-es fesztivál, amelyet szinte kereken húsz éve, július 1. és 8. között rendeztek meg Észak-Koreában. Erre emlékezünk most.

VIT, a szegény ember olimpiája

Az 1988-as olimpia megrendezésének jogát a dél-korai mostohatestvér, Szöul nyerte el, egy korabeli bennfentes, Bradley Martin újságíró szerint az észak-koreaiak ezután iszonyúan irigyek voltak, hiszen ekkor már egyértelművé vált számukra, hogy elvesztették a déliekkel szemben a gazdasági versenyt. Így az akkori észak-koreai rezsim fontos lépéseket tett annak érdekében, hogy a déliekhez hasonlóan egy nemzetközi rendezvénynek adhassanak otthont – hadd lássa az imperialista nyugat: van itt, mit a tejbe aprítani.

Az újságíró szerint a vezetőség néhány tagja szinte szó szerint megőrült a gondolattól, hogy Szöul olimpiát fog rendezni, és miután az a bepróbálkozásuk, hogy legyenek társszervezők, kudarcba fulladt, a saját útjukat kezdték el járni. Óriási építkezésekbe és beruházásokba kezdtek az elszegényedett országban, így többek között felhúzták a világ legnagyobb stadionját, a 150 ezer fő kapacitású Rungnado Május Elseje Stadiont, amely még ma, 2019-ben is a bolygó legnagyobb befogadó-képességű sportlétesítményének számít.

A gigantikus monstrum három éven át épült a Tedong folyó Rungnado szigetén, és az 1989-es Világifjúsági és diáktalálkozóra készült el, majd 1989. május 1-jén került sor a hivatalos megnyitóra. Ezek mellett egy 150 emeletes szállodát is elkezdtek felhúzni, a Rjugjong Hotelt – becslések szerint a 750 millió amerikai dollárt felemésztő vállalkozás állítólag azért indult meg, mert Dél-Koreában korábban átadtak egy 102 emeletes szállodát, továbbá hogy a sportolók, a vendégek és a politikai kísérők elszállásolása kifogástalan körülmények között történjen, hiszen a látszat fenntartása mindennél fontosabb. Csupán egy gond volt az egész projekttel:

Bradley Martin jelen volt a fesztivál hivatalos megnyitóján, amely azzal kezdődött, hogy egy halom madarat szabadon engedtek Phenjan felett.

Miután a rémült madarak elrepültek a helyszínről, a játékok megkezdődtek. A főbb sportágak közé tartozott a kosárlabda, a röplabda, valamint a zsonglőrködés, az akrobatika, de a különböző cirkuszi mutatványok és a zenei előadások is helyet kaptak a fesztiválon. Természetesen a politikai él sem maradhatott ki a rendezvényről, hiszen jó néhány diskurzusra és előadásra is sor került, így többek az Antiimperialista bíróság és a Szolidairtás a nicaraguai polgárokkal, fiatalokkal és diákokkal című topikok is terítékre kerültek.

És bár a látvány elkápráztatta a nézőket, Bradley Martin szerint a rezsim már akkor is igyekezett teljes ellenőrzés alatt tartani az eseményeket, így a szaglászó újságíró mozgásköre erősen behatárolt volt. Amikor elindult egy feltételezett  emberi jogi demonstrációra – ami elég meglepőnek tűnt egy ilyen országban –, a taxis közel másfél órán át furikáztatta őt, majd úgy tett, mintha eltévedt volna.

A totális kontroll a phenjani játékok során azonban nem működött annyira, hiszen a rendezvényen olyan delegáltak is voltak, akik demokratikus országokból érkeztek.

Az ördög zenéjének hirtelen térhódítása nemcsak az egyetlen dolog volt, ami fejfájást okozhatott az észak-koreai vezetőségnek. A látványorgiára elköltöttek több milliárd dollárt úgy, hogy lényegében az az összeg sosem volt bent az államkasszában. A hotel felépítése még nem fejeződött be teljesen, valamint az az elképzelés is kudarcba fulladt, hogy majd hosszú távon a tehetősebb phenjani polgárok beköltöznek a felhőkarcolóban berendezett apartmanokba – hogy így tegyék valamennyire jövedelmezővé hosszú távon a projektet.

A Rjugjong Hotel építését 1987-ben kezdték el, 3000 szobás, 105 emeletes, 330 méter magas, nagyon látványos, piramist formázó, de háromszárnyú alaprajzzal bíró épületnek tervezték, melynek tetején öt forgó étterem kapott helyet. A betonvázat már majdnem sikerült befejezni, amikor máig tisztázatlan okokból leállították az építkezést. Szakértők szerint a leállás okai között szerepelnek építési problémák, áramellátási zavarok, az építkezésre szánt keret kimerülése, valamint a lakosságot sújtó éhínség. Lebontásáról sem lehetett szó: az ország teljhatalmú vezetője, Kim Dzsongil presztízsokokból erről hallani sem akart, valamint a lebontás is óriási kiadásokkal járt volna. Az észak-koreai vezetés az építkezéssel a nyugati befektetőket próbálta becsalogatni az országba, számukra a hotelben engedélyezték volna kaszinók, éjszakai klubok és masszázsszalonok üzemelését. Az építkezést 2008-tól ismét elkezdték felújítani, de az ország legmagasabb épületének a 2012 áprilisára tervezett átadása ismét nem valósult meg.

(via)

Bármelyik fejlett nyugati város vezetőségének – amelyik vonzónak tartja az olimpia vagy egy világbajnokság hazacsábításának a gondolatát – számolnia kell azzal, hogy talán csak hosszú távon – vagy úgy sem – lesz nyereséges a rendezvény megszervezése. Például az 1976-os montréali olimpia után harminc év kellett a kanadaiaknak, mire teljesen kifizették az olimpia költségeit, de azt sem tudni, hogy a 2016-os riói olimpia több milliárd dolláros veszteségeit pontosan meddig fogják nyögni a brazilok. Ami nagy szó, hogy ezekhez mérten is kolosszális volt az, hogy mekkora buktába verte bele magát Észak-Korea a kényszeres farokméregetés miatt.

Az újságíró végül – hogy, hogy nem – feketelistára került, így évekig nem tehette be a lábát az országba. Mikor megkérdezték nemrég, hogy mi a véleménye arról a történelmi eseményről, hogy a két Korea közös jégkorongcsapatot indított a tavalyi téli olimpián, a következőket mondta:

Azért mi nagyon reméljük, hogy nem lesz igaza.

(Forrás: WBUR)

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon