Lehet, hogy az Aréna-koncert legutóbb erősebb volt, de ha egy zenekarnak ilyen egy "gyengébb" koncertje, akkor azt nyugodtan nevezhetjük legendásnak.

A Foo Fighters egy szinte teljesen képtelen formulát használ, de egyszerűen nem tud tévedni vele, mert nem is nagyon lehet. Egyszerre kemények és valószínűtlenül viccesek, mintha valaki minden egyes sírva röhögős poén után adnak egy sallert, aztán megint megröhögtetne, a végén meg még meg is köszönnéd nekik, másnap pedig boldogan mennél vissza ugyanerre a körre. Dave Grohl egyszerre tökéletes frontember, zseniális rockzenész és stand up komikus, aki már eleve csapzottan jön ki a színpadra olyan energiákkal, ami majdnem őt is felfalta az első fél órában. Egy vigyorral meg tud venni többtízezer embert pillanatok alatt, aztán belecsap egy olyan dalba, mint a Pretender, és már azt is elfelejted, hogy ez az ember bármennyire is vicces lenne.

A Foo Fighters most már harmadszor járt Magyarországon, 1997-ben jöttek először, akkor is a Szigetre, úgyhogy volt mit bepótolni, de azért annyira nem vészes a helyzet, mivel alig két éve jártak az Arénában egy olyan koncerten, amiben maximum az talált hibát, aki… de nem, még az sem. Pedig elméletileg, ha nagyon akarná az ember, bele tudna kötni a koncepcióba, mert hát hiába játszik két és fél órát a banda, tulajdonképpen meglepően kevés dal hangzik el a játékidőhöz képest, hiszen minden egyes számot a végtelenségig húznak, jammelgetnek közben, klasszikusokat vonnak bele, úgyhogy simán válhat egy átlagos 3-4 perces dalból 8-9 perces monstrum. És ez is válik belőlük, szinte mindegyikükből.

Ez hosszú távon nagyon fárasztó is lehet, csak hát van itt valami, ami az egészet imádni valóvá teszi. Dave Grohl. És persze Taylor Hawkins. Ők ketten viszik el a show-t a vállukon rettentő lazán és magabiztosan, miközben mindketten rohadt jó hangszeresek, Hawkins az egyik legjobb rockdobos, Grohl az egyik legjobb rockénekes, és simán cserélnek is koncert közben, ha úgy hozza a helyzet. Mindig úgy is hozza. Ez a két faszi gyakorlatilag bármire képes, még Rick Astley Never Gonna Give You Upját is rockhimnusszá dolgozták át úgy, hogy még Rick Astley is beszállt énekelni, és ő is rocksztárrá vált. Képtelenség, de megoldották.

Zeneileg mindig is erős volt a Foo Fighters élőben, de nem is ez a legnagyobb trükkjük, bár igazából azt is bőven elég lenne nézni, hogy ez a pár faszi majd’ meghal a színpadon csatakosra izzadva, hanem az, hogy legendásan jófejek, és valamiért tényleg érdekli őket, hogy mi van velünk odalent, úgyhogy bevonnak minket a buliba. Alapjában véve nem kellene ennek annyira nagyon nagy számnak lennie, hiszen ez lenne az alap normális esetben, de Grohlék még túl is teljesítik a vállalásukat, ami mondjuk nem nagy csoda, hiszen ők nem megélhetési jófejek, hanem csak úgy simán azok, elsősorban emberek, és másodsorban rocksztárok, ráadásul embernek és rocksztárnak is elsőosztályúak.

És baromira pofátlanok. Minden koncertet a legnagyobb slágerekkel kezdenek, el is röppen kezdésnek az All My Life, a Pretender és a Learn To Fly, Grohl akkora energiákat mozgat meg, hogy az néha az énekhangja rovására megy, de aztán rendbe hozza a sorait kicsit később, de isten bizony még ettől is szimpatikus. Az viszont már tényleg ízlés dolga, hogy kinek mennyire jön be a sokszor lassú, több leállással és poénkodással teli műsor. Van, akinél agyon tudja nyomni a zenét, de van, akinél hozzáad.

Az utóbbi a gyakoribb, és vicces, hogy ez milyen hatással volt azokra, akik tegnap először látták a Foo Fighterst. Érdekes először szembesülni azzal, hogy frontemberként Dave mennyire közvetlen és energikus, hogy nincs egy századmásodpercnyi pózolás sem, és hogy minden show-juk egyedi. Annak ellenére is az, hogy a setlist néha évekig sem változik markánsan, konkrétan majdhogynem ugyanazt a show-t tolták le 2015-ben Bécsben, mint 2017-ben Magyarországon, de csak setlist-ügyileg, minden másban eltért a két buli, látványban és gegekben is (arról nem is beszélve, hogy Bécsben Grohl a lábtörése miatt a híres trónján játszott), úgyhogy még akkor is gyökeresen más élménye lesz az embernek, ha zeneileg pont ugyanaz történik minden egyes koncerten.

Azért mondjuk a helyzet nem ennyire egyszerű, mert akár menet közben is képesek változtatni a dalsorrenden, a La Dee Da például rajta volt a setlisten, de nem játszották el, a Szigetnek pedig jutott egy kis meglepi, a Hey, Johnny Park, amit idén még nem is játszottak sehol koncerten.

Grohl szokás szerint imádni valóan közvetlen, megszólítja az első sorban buborékokat fújó lányt, hogy ipari sebességgel kezdjen el fújni, mert neki buborékokra van szüksége, és fel is röhögsz, amikor feltűnnek a buborékok a mikrofon környékén a kivetítőn. Aztán a színpadra hív egy kerekes székes srácot, hogy törjön össze egy gitárt. A rock’n’roll így lesz mindenkié, és pont ezért akarod őket megnézni minden egyes alkalommal, amikor csak lehetséges.

Az sosem kérdés, hogy technikailag milyen a FF, a koncert baromi jól szólt, megvolt a kötelező Hawkins-Grohl helycserés támadás az Under Pressure-rel, Hawkinst pedig az égbe emelték a Sunday Rain alatt, a zenekari tagokat bemutató rész közben pedig már megint lehetett röhögni azon, hogy Pat Smear mennyire nem technikás gitáros, még Dave is röhög rajta, mondja is, hogy hát ezt azért nehezen lehetett szólónak nevezni, de mindegy, azért szeretünk, Pat.

Lehet, hogy legutóbb jobban működött a buli az Arénában, de az azért elég más terep, saját koncerten, kevesebb emberrel mindig könnyebb, viszont egy ekkora fesztiválon, ennyi emberrel is képes volt a Foo Fighters közel férkőzni mindenkihez, és ez nagy teljesítmény. Dave Grohl egy gigantikus energiabomba, ráadásul mindenki haverja akar lenni, és valahogy eléri, hogy az is legyen. Ezért éri meg rocksztárként is embernek maradni, mert ilyesmit más nem tud.

Füst, Fény, Hollywood

Életmód

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon