Meg akarod buktatni a rendszert, aztán jön a zokogás

Semmi extra, csak húsz évet vártunk erre a koncertre. A Rage Against the Machine jelenlegi felállásában, Prophets of Rage néven két évtized után is csak Ausztriáig merészkedett, de ha már ilyen közel jöttek, megnéztük őket jól. Azóta nincs hangunk.

A Nova Rock egy rettentően fasza fesztivál. Hogy miért, arról bővebben is lehet olvasni, de most így röviden maradjunk annyiban, hogy nem lacafacáznak csilliárd-milliárd színpaddal, de talán pont ezért is a nagyszínpadon valóban releváns előadók és tényleg nagy nevek lépnek fel. Idén egyből két olyan koncertet is virítottak, amelyekről csak álmodunk itthon, olyan zenekarokkal, akik valamiért folyamatosan kerülik Magyarországot, bár egyiküknek azért valljuk be, van is oka rá. De erről majd a System of a Down-cikkben egy kicsit bővebben.

A Rage Against the Machine mindig is a magyar fesztiválok kívánságlistájának élén szerepelt, de állítólag annyira drágán jöttek volna a nagy reunion után, hogy azt a Sziget nem merte kifizetni, de lehet, hogy ez is csak városi legenda. Bécsben már járt a Rage 1997-ben az Evil Empire-turnén (update: kedves barátom felhívta a figyelmemet, hogy 2008-ban a Nova Rockot is lezúzták), és hát ugye az se most volt, ennyi év után visszatérni egy országba pedig egy ilyen zenekar esetében mindig azt okozza, hogy gigantikus embertömeg vágja a földhöz a malacperselyét, és fizeti be fejvesztve magát a buliba, mert az isten tudja, mikor lehet majd megint azt ordítani élőben, hogy „fuck you i won’t do what they told me”.

Tom Morellóék rettenetesen ügyes srácok. Nem esnek kétségbe, ha éppen nincs énekesük, inkább kicsit újrapozícionálják magukat, nevet váltanak, és gigaslágereket írnak. Zack de la Rocha meg mehet a levesbe. Sikerrel váltottak a leírni is hihetetlen, de megboldogult Chris Cornellel Audioslave-be, és amikor Rocha szólókarrierbe kezdett a zenekarozás helyett, sikerrel váltottak Prophets of Rage-be B-Reallel a Cypress Hillből és DJ Lorddal, meg Chuck D-vel a Public Enemyből. Annyi különbség azonban van az Audioslave és a Prophets of Rage között, hogy ez valóban olyan, mintha az eredeti Rage-et hallaná az ember.

Na ezért kell megnézni őket élőben. Mert ez most, bárhogy is hívjuk, ugyanaz a Rage Against the Machine. Az új számok akár egy új Rage-lemez gigaslágerei is lehettek volna, a düh pedig még mindig a régi. Amikor kijönnek, és belekezdenek a Prophets of Rage-be, Morello pedig legitározza a hajat a fejedről, nem tudsz a földön maradni. Elképesztő energiák mozognak a bandában, elképesztő, ahogyan a régi dalokat játsszák, és az is elképesztő, megint mennyire jó embereket fújt össze a szél, és hogy ezek a jó emberek már megint milyen jó érzékkel dolgoznak együtt.

A Rage, a Cypress Hill és a Public Enemy ugyanis azért valljuk be, habitusban meglehetősen összeérnek, egyiküktől sem áll távol az emberi jogokért való harc, így bámikor elő lehet venni egymástól dalokat, át lehet őket dolgozni, vagy nem, csak úgy bedobni őket, ahogy vannak, és nem fognak kilógni a setlistből. És igen, jöttek ugyan szép számmal a klasszikus Rage-alapművek (Testify, Sleep Now in the Fire, Bombtrack, Bulls on Parade, Guerilla Radio, Bullet in the Head, Know Your Enemy, Take the Power Back, Killing in the Name), de simán befér közéjük egy orbitális medley Cypress és Public Enemy-dalokból is a végén Jump Arounddal, és teljesen tökéletesen illik mindehhez egy Fight the Power, mert miért is ne illene.

Aztán jönnek a könnyek. Mivel a System of a Down az őket követő zenekar, jön Serj Tankian, hogy elénekelje kedves barátja, az (és még mindig hihetetlen ezt leírni) elhunyt Chris Cornell helyett a Like a Stone-t, és nem lehet nem könnyezni mindazon, amit hallasz. Tankian tűpotosan és tele érzelmekkel énekel, szem nem marad szárazon, és nem azért, mert ömlik az eső, bár mondjuk az is segít. Innentől pedig nagyon nehéz visszatérni. Valahogy furcsán jön ki a lépés, hogy ezután megint visszatérünk a Trumpgyűlöldébe, jön a Know Your Enemy, de aztán megint elkap a gépszíj, és előkerülnek a zsebekből a rendszernek felmutatott középső ujjak.

A saját dalok abszolút első osztályúak (bár mondjuk Morello a legutóbbi track, az Unfuck the World megírása előtt kicsit talán túl sok Metallicát hallgatott), élőben is leszakítják a fejeket, ami mondjuk most annyira fájó igazság, hogy minden apró fejmozdítás fáj, úgyhogy mereven nézek csak előre, abból baj nem lehet. Az a fajta koncert volt ez, amire gyerekkorod óta vágysz, és azt hitted, sosem kapod meg. Lehet, hogy nem úgy kaptad meg, ahogy eredetileg szeretted volna, de rájössz közben, hogy tulajdonképpen nincs nagy különbség a vágyott és a kapott dolog között. Pláne, hogy a második ajándék egyből ott volt a fa alatt egy System of a Down feliratú csomagban. És mekkora ajándék volt az is…

Fotók: Nova Rock Facebook

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon