A képi világ

„Kedvem támadt lelőni minden pandát, amelyik nem kefél a fajfenntartásért. Tankhajók olajával akartam elárasztani a híres francia strandokat, amiket sose láttam. Füstöt akartam lélegezni. Rámjött a pusztíthatnék.”

A film képi világa steril és mocskos egyszerre, mint egy boncasztal a hullaházban. Az első másodpercekben torkon ragad és felültet egy rakétára, amiről nincs leszállás. Eszeveszett a tempó, a száguldás közben mégis úgy érzed, mintha egy hipnotizőr játszana az érzékszerveiddel. A látványosan vizualizálható monológok, a flashbackek és keretbe foglalt cselekmény iszonyatosan magas labdákat dobálnak, a rendező pedig kivétel nélkül le is üti az összeset.

A verekedéseket nem a Bud Spencer-filmekből vették kölcsön, és az erőszak sem stilizált. Fincher csak szépen, tárgyilagosan megmutatja, mi történik, ha csont a csonttal találkozik. (Ennek egyébként különösen örülhetnek azok, akik nem igazán csípik az azóta Oscart is nyert Jared Letót.) Vizuális ingerek szempontjából a Harcosok klubja tökéletes alkotás. Erre nincs is jobb szó.

Vissza a cikkhez