Tény, amiről fogalmad sem volt: nem csak Budapesten létezik Gerbeaud. Igazából nem arról van szó, hogy hatalmas hálózatot épített volna ki az ország leghíresebb cukrászata külföldön, hosszas huzavona után egyetlen helyen nyitottak ugyanis igazi magyar ízekkel operáló üzletet: Tokióban. Legalább annyira meg voltam lepődve azon, hogy a megapolisban is létezik egy a hazai büszkeségünkből, mint egy kisgyerek, aki a karácsonyfa alatt a kért ajándékának többszörösét találja meg. Felkerestem hát a japán Gerbeaud ügyvezetőjét, Masahito UI-t, hogy ugyan árulja már el, hogyan került a jó öreg, hamisítatlan zserbó ennyire messzire Magyarországtól.

„Ez az egyetlen külföldi üzlet!” – kezd bele Masahito úr a sztoriba, ami egyáltalán nem egy könnyű szülésről szól. A Gerbeaud-t már nagyon sokan szerették volna ugyanis átköltöztetni más országokba, köztük Japánba is, de a hazai vezetést egyáltalán nem érdekelték a kezdeményezések. „2006-ban kezdett el tárgyalni a magyar tulajdonosokkal a tokiói üzlet előző ügyvezetője. Akkor tudtuk meg például azt is, hogy már olyan nagy cégek is bejelentkeztek egy japán Gerbeaud megnyitásának jogaiért, mint a Mitsubishi, de mindenki kosarat kapott. Talán egyszerűen nem érdekelte a magyarokat a terjeszkedés. Túl messze van Japán, és egyébként is, elképesztően sikeresek a saját hazájukban, rengeteg turistát vonzanak, szóval érthető, miért nem volt szükségük erre”.

A helyzet akkor változott meg, amikor a hazai vezetőség egyik nagyon kedves barátja, egy magyar férfi japán felesége is úgy döntött, szeretne belevágni a bizniszbe. A hölgy lassanként kinyitotta a kapukat, és végül 2009-ben megnyithatott az első és mindeddig egyetlen külföldi Gerbeaud, akkor még a mostani mellett alig pár méterrel. „Nem messze innen, a földszinten nyitottuk meg az első üzletet. Két éve azonban megtaláltam ezt a helyet a harmadikon, beleszerettem, és átjöttünk ide. Ez a helyiség nagyobb, mint az előző volt, és bár nem utcafrontos, azaz nem látszik olyan markánsan az utcáról, mint a korábbi cukrászdánk, jobb most itt. Egyrészt kevesebb bérleti díjat fizetünk, de dupla annyi a helyünk és még csendes teraszunk is van, ami Japánban nagyon nagy szó. Plusz még konyhát is nyithattunk, azóta pedig gulyást, hortobágyi palacsintát és lángost is készítünk, csak hogy néhány példát említsek”.

Szóval már azt is tudjuk, hogy nem csak Magyarországon kaphatunk lángost, de hát jól is van ez így. A tokiói Gerbeaud lecsós vagy tejfölös műve igen népszerű termék, olyannyira, hogy egy darabig sorok is álltak miatta az üzlet előtt. Masahito ügyvezető mosolyogva emlékszik vissza az esetre, ami őt is legalább annyira meglepte, mintha maga az amerikai elnök jött volna be egy darabka hazai jóságért hozzá.

„A magyar Gerbeaud természetesen nem árul lángost, hiszen ez egy piaci étel. Amikor egyszer Magyarországon jártam, megkóstoltam és megszerettem. Szerencsére egyre többen kezdik felfedezni Japánban is, nekünk és egy kedves, ismert barátomnak köszönhetően, aki nagyon híres énekesnő mifelénk. Egyszer eljött hozzánk, nagyon ízlettek neki a sütijeink, de aztán megkóstolta a gulyást lángossal, amit annyira megkedvelt, hogy be is mutatta a saját tévés show-műsorában. Másnap már sorok álltak a bejárat előtt a lángosért, én meg kicsit megijedtem, hogy most mi lesz. Nem akartam, hogy gyorsan elkopjon a lelkesedés. Azóta már hosszú sorok nincsenek, de sok visszatérő vendéget szereztünk általa” – bólogat elismerően Masahito-san, majd mivel egy ideje már a székbe gravírozott, a magyar üzlettel megegyezően kinéző szék támláján a Gerbeaud feliratot simogatom, rátér a berendezésre, amely milyen meglepő, javarészt hazánkból származik.

„A székeket és az asztalokat Magyarországról importáltuk. A berendezésünket egy magyar tervezővel készítettük, hogy küllemünkben is szinte tökéletesen megegyezzünk a magyar Gerbeaud-val” – árulta el az ügyvezető, mire eléggé meglepődtem, hiszen Japánban egy tipikusan magyar cukrászdát nyitni kész öngyilkosság. Túl sok cukor, túl sok zsír ez egy helyi fogyasztónak, a nagy szabálykövetésnek csődöt kellene mondania errefelé. Hát tényleg mindenben követniük kellett a magyar példát, vagy kaptak azért szabad kezet valamiben? „Természetesen kaptunk szabad teret is. Az eredeti süteményeknél, a zserbónál és a dobostortánál szigorúan követjük a receptet. Az egyetlen különbség a méret és a cukor mennyisége. Kisebbre kellett vennünk a méreteket, mert a japánok egyszerűen kevesebbet esznek, és nem fogyasztanak annyi cukrot. A japán piacon lehetetlen eladni ennél nagyobb és ennél édesebb szeleteket” – magyarázza Masahito úr, de vajon mit szóltak ehhez itthon?

„Beleegyeztek, a magyarokat megismertettük a japán piaccal, és belátták, hogy igazunk van” – mondja, majd megmutatja büszkeségét, a japán Gerbeaud eredeti süteményeit, amelyek könnyedebbek, krémesebbek, de első ránézésre is azonnal elindul a nyálelválasztásod, és tudod, hogy pontosan olyan finomak, mint amilyen szépek. „A japán süteménypiac a könnyedebb darabokra állt rá, érthető okokból. A mi úgynevezett modern süteményeink is ilyenek, mondhatnám, hogy a francia vonalhoz állnak közel. Mellettük persze megtalálhatóak a klasszikus magyar termékek, népszerűek is, mert nincs más olyan hely Tokióban, ahol ilyesmit tudnál venni” – nyilatkozta nagyokat nyelve a főnök.

A magyar cukrászda dobozolt termékeit, sőt, még magyar macimézet is árusító, minden négyzetmilliméterében a hazai előd hangulatát árasztó üzlet magyar felszolgálókkal is büszkélkedhet, akik jelenléte a tulajdonos szerint azért fontos, mert a helyi személyzetnek minél többet meg kell tudniuk Magyarországról, és egyébként is, egy Gerbeaud legalább részben magyar személyzet nélkül valahogy nem az igazi.

Mivel kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy japán meg tudja-e emészteni egyáltalán a hagyományos, zsíros, magyar ételeket, óvatosan rá is kérdezek arra, milyen változtatásokat kellett eszközölni mondjuk egy gulyáson ahhoz, hogy a hazaiak is bátran befizessenek rá, valamint arra is, mekkora harcokat kellett vívniuk a magyar mesterszakáccsal a japán ízlésre szabott gulyás megalkotásakor. „Nem volt könnyű menet. Mondtam a magyar séfnek, hogy adaptálni kell az ételt a japán fogyasztók igényeihez. Az első verziónkra azt mondta, ez nem gulyás, de aztán szépen közelíteni kezdtünk az egymással szemben támasztott elvárásokhoz, így megszületett a mi, jelenleg is népszerű változatunk”.

A kicsit magasabb árak miatt főként a középkorú nők körében kedvelt üzlet általában tele van, teljesen mindegy, hogy utcafrontos vagy sem, ebédidőben állítólag szabályszerűen vadászni kell a helyeket. Mivel Omotesando, a környék, ahol a Gerbeaud Tokyo elhelyezkedik, az egyik legdivatosabb negyede ennek az óriási városnak, a hely bőven talál magának vásárlóerőt, de süteménnyel foglalkozni Japánban még így sem életbiztosítás. Túlságosan telített a piac, ráadásul Omotesando helyet ad sok olyan professzionális cukrászatnak, amely komoly világhírre tett szert az évek során (pl. Pierre Hermé), míg a Gerbeaud név újoncnak számít, és többségében csak olyan emberek ismerik, akik már jártak Magyarországon. Hogy lehet egyáltalán túlélni egy ilyen közegben?

„Hatalmas a konkurencia. Korábban hat évig éltem Párizsban, de még ott sem annyira erős a verseny ezen a téren, mint Tokióban. Persze, minden országban szeretik az emberek a süteményeket. Japánban viszont nagyon sok fajta létezik belőlük. Sok a francia pékség, rengeteg az amerikai kávéház. Mondjuk ezek a francia pékségek többségükben csak imitálják a francia minőséget. Én meg voltam győződve arról, hogy a mi süteményeink felveszik a versenyt a konkurencia termékeivel, és úgy néz ki, igazam volt”.

A tokiói Gerbeaud sikerét látva már-már kötelezőnek tűnt a kérdés, lehet-e ezt még valahogyan fokozni. A válasz azonban nagyon meglepett. Nagyon is lehet, és ha minden jól megy, sok-sok lépcsőfokot lép még felfelé a brand odakint, ennek első mozzanata akár már belátható időn belül is megvalósulhat. „Egy újabb üzletet szeretnénk nyitni Japán nyugati részén. Mondjuk Oszakában vagy Kiotóban. Szeretném kiterjeszteni a Gerbeaud-t mint brandet. Az emberek sokszor kicsit megremegnek a név hallatán, mert tudják, micsoda történelem rejlik mögötte. És ez nem hamis történelem, mindenki tudja, hogy ez az igazság. Az a célom, hogy terjesszem a magyar sütemények és ételek hírét, emellett pedig a kulturális vonatkozásait is szeretném megmutatni a japánoknak” – magyarázza Masahito úr, és látszik rajta, hogy véresen komolyan gondolja ezt a kultúrmissziót.

A Gerbeaud Tokyo valóban egy kis szelet Magyarország egy hatalmas városban, ami annyira távol áll bármitől, amit itthon találunk, amennyire csak lehetséges. De a cukrászda tulajdonosa mégis úgy gondolja, hogy szükség van arra a darabka dobostortára, a Julius Meinl-eszpresszóra és a macimézre ahhoz, hogy a város még teljesebb legyen. Nem szeretnénk ezzel vitatkozni, és szívesen látnánk virágozni a Gerbeaud-t, mint japán brandet. Reméljük, nem csak az unokáink láthatják majd a kiépülését!

(A szerző fotóival.)