Szerb Antal Budapesti kalauz Marslakóknak című kötete 1935-ben jelent meg a Löbl Dávid és fia kiadónál. Elolvastuk, milyennek látta a zseniális, éppen 116 éve, 1901 május elsején született szerző a fővárost 82 éve, és úgy döntöttünk, körbejárjuk a helyeket, hogy összehasonlítsuk, mennyit változott a város közel egy évszázad alatt.
Elsőként a Lánchidat jártam körbe, egyrészt azért, mert közel van a szerkesztőségünkhöz, másrészt mert Szerb is éppen ezzel a híddal kezdi a városnéző túráját. Egészen pontosan így:
„LÁNCHÍD. Talán először őt méltóztassuk. Budapest a nagy hidak városa. A Lánchidat a mult század elején építették, sok évtizeden át, őszinte kollektív lelkesedéssel. Róla énekelte a költő, az egyébként ismeretlen Vidor Emil, az Athenaeum 1842-es évfolyamában:
Hullám alá ott künn magot temettek,
Melyből - dacos habok piruljatok! -
Maholnap hajh a szellem fegyverének
Nagy győzedelmi íve kelni fog!
Nyakát a' vén folyam békén lehajtja,
Melly oly sokáig délceg 's büszke volt,
A honfiak nagyobbat ünnepelnek:
Az ész előtt egy nemzet meghajolt.
A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott és az emberek átkorcsolyáztak Budára. Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina-téren akart vacsorázni. Valószínűleg.”
Nos, Szerb idejében már nem kellett Bécsig kerülni, elég volt felsétálni a Margit-hídig. Nagyon érdekes még a téli híd gondolat, amit könnyű átérezni a januárban készített fotóinkat látva.
Vajon mit szólna Szerb, ha most nézné meg a Lánchidat? A főváros látképe ugyanis sokat változott, ha például az Erzsébet-híd felé nézne, biztosan meglepődne, akkoriban ugyanis teljesen másképpen nézett ki.
Mondjuk ez a kép itt, alább akár 1935-ben is készülhetett volna.
Szerb Antal pesti srác volt,
tisztes polgári család gyermeke, az Erzsébet térhez közeli Deák Ferenc utca 15-ben laktak, és a piaristákhoz járt elemibe. IV. kerületi gyerekként (bizony IV., mert 1950 előtt a belváros volt a IV. Lipótváros az V. kerület, Újpestet meg csak 1950-ben csatolták a fővároshoz). Szóval a Lánchíd ha nem is az udvar végében, de azért Szerbéktől nem volt messze.
Ha reggelenként kisétált a Ferencz József rakpartra, bizonyára rápillantott a Lánchídra, majd balra fordult és ment Piarista Gimnáziumba, a mai Március 15. tér felé. De ezt csak én mondom, nem biztos, hogy így történt, mert mehetett a Váci utca felé is, arra logikusabb, onnan meg nem látszik a híd.
Ami látszik – legalábbis ebből a kis füzetnyi útikalauzból – hogy Szerb 1935-ben a Lánchídban azt látta, amit mi is: Széchenyit, a reformkori hazafiságot, azt a Magyarországot, ami nagy forradalmáraink fejében még csak eszmeként létezett. Miközben a Lánchíd készült, egy nemzet hitt abban, hogy ennek az országnak a jövője olyan lesz, mint ez a híd: gyönyörű, impozáns és büszke.
De térjünk vissza Szerbhez:
„A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barok, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.”
A híd számokban
A Széchenyi lánchidat 1840-ben kezdték el építeni, és kilenc évvel később, 1849. november 20-án adták át. A hossza 375, a szélessége 14,8 méter, az építési költségek pedig majdnem hétmillió aranyforintra rúgtak.
Néha elgondolkodom, miért egy marslakónak címezte Szerb ezt a kalauzt.
Az angol irodalom nagy rajongójaként címezhette volna egy angolnak, vagy mondjuk egy olasznak. Ő ugyanis egyfelől inkább múltba néző ember volt – bár a múltat élőbbnek tapasztalta meg, mint saját jelenét –, másfelől ha irodalomról volt szó, bátran nevezhetjük elitistának – ami nem kritika, ezért szeretjük.
A detektívregényeket némi malíciával emlegette, a science fictiont pedig teljesen kihagyta híres A világirodalom története című munkájából. Az ok valószínűleg H.G. Wells A világok harca című munkája lehetett, amit egy évvel az angol nyelvű megjelenése után, 1899-ben fordított magyarra Mikes Lajos. Orson Welles rádiójátéka 1935-ben még három évre volt, de a szórakoztató irodalmat már elárasztották a Wells fejéből kipattant marslakók. Nézzük, mit mondott még neki Szerb!
„A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.”
Közben nézzük szemből a Lánchidat, és figyeljük meg a különbségeket, mert vannak.
Nos, a mai sétánk ezzel véget ért, kicsivel többet tudtunk meg erről a Lánchídnak nevezett csodáról, és Szerb Antalról is. A legjobb lesz a végére ismét egy részlettel zárnunk. Van ebben egy kis intelem is, ami elméletileg egy marslakónak szól, de szerintem inkább nekünk, itt élőknek.
"Ne nézzen jobbra és ne nézzen balra. Ön csak a Főkapitányságra nézzen, az szép és arányos és hallgatag. Ne nézze az Akadémiát, hogy olyan dühösen és makacsul méltóságteljes, mint tudományos életünk. Szólítsa kegyelmes úrnak, bár lehet, hogy csak méltóságos, de jobb, ha az ember óvatos. És ne nézze a Gresham-palotát. Szegény valamikor merész volt és fiatal. Így élünk mi is, pesti lelkek, mint a Főkapitányság, egyfelől a hivatalos, másfelől a kommerciális fesz és pöf cifrái közt. Azért nem nézünk se jobbra, se balra."
(Fotók régen: Fortepan.hu. Fotók ma: Tóth István)