Azok után, hogy másfél éve az egyszerű szigetezésemnek is irtó nagy szerencsétlenkedés lett a vége, majd hónapokkal később úgy összetörtem magam egy céges gokartos bulin, hogy az illusztris Szent János Kórház traumatológiai osztálya adta a másikat, nem nagyon mozdultam ki nagyobb rendezvényekre.

A térdműtét utáni rehabilitáció igen hosszú volt, és amikor már nagyobb bevetésekre indultam volna, egy világjárvány épp padlóra küldött. Tizenöt hónapnyi járványlét után – töménytelen mennyiségű home office-szal, ingerszegény pillanattal, elszigetelődéssel és kijárási tilalommal... meg némi nyári lazítással – azonban

Ez ugrott be akkor, amikor megláttam a RideEffect idei eseményét, amely vadvízi evezésre invitálta a nem beszari halandókat május utolsó hétvégéjén. És az a helyzet, hogy én egyáltalán nem vagyok beszari alak, csupán balfasz, abból viszont világi a katonai rangom – ez pedig veszélyes kombináció, ami már sokszor majdnem a vesztemet okozta. Végül igent mondtam, ehhez persze kellett egy haver is, aki már volt pár éve pont ebben a táborban, és ahelyett, hogy gyászbokrétát akasztott volna a nyakamba, egy nagyon biztató meglátjuk volt a válasza. A meglátjuk végül igenné érett, így mehetett is a regisztráció és a készülődés...

Rév, az egyik legnépszerűbb turisztikai célpont Biharban

Aztán hogy semmi se alakuljon úgy, ahogy elterveztem, az idő cseszettül elromlott: sorra jöttek a narancssárga és vörös árvízriadók a Sebes-Körösön, az ominózus hétvégére szar időt és viharokat jósoltak. A haver pedig amikor meglátta, hogy hullámzik a Sebes-Körös Nagyváradon, elképzelte, milyen lehet annak a vadabb hegyi változata. Így a maga részéről köszönte szépen, és lefújta az egészet.

Szar idő, nagy hullámok, lakossági riasztás... és nem elég, hogy nem ismerek ott egy árva lelket sem, még egyedül is kell elvergődnöm oda. Nem vagyok én már öreg ehhez? Az embereket óva intik attól a megduzzadt Sebes-Köröstől, én pedig meglovagolnám azt. Én, aki pár éve eltévedtem a Kauflandban, tavalyelőtt pedig képes voltam belerongyolni gokartozás közben a safety carba. Némi dilemmázás után közöltem az aggályaimat a szervezőkkel, mire ők megnyugtattak:

A kövek felett vagyunk, így nehéz fent akadni, különben is ez egy kezdő tábor, ahová még nagyon jó úszás se kötelező. Ott a helyem!

Szlovákiába, Szlovéniába, Ausztriába, Horvátországba, Szerbiába vagy Romániába. Mint már utaltam rá, én Nagyváradról próbáltam betámadni a raftingtábort, amelynek a helyszíne Rév volt, egy festői szépségű falu a romániai Bihar megyében, Partiumban, 300–400 méteres magasságban a Királyerdő mészkőtömbjeinek lábainál.

Rév népszerű turisztikai célpont a magyarországiak körében is: a magyar–román határtól egy-, Debrecentől nagyjából kétórás autóútra található, és a kalandozó szellemű egyének kedvükre válogathatnak a programok között:

A Révi-szoros emellett nagy múltra tekint vissza: mivel az erdélyi fennsíkot magas hegyek és sziklák övezik, a Sebes-Körös révi völgye volt az egyetlen könnyen járható kapu Erdély és az Alföld között – itt szállították még évszázadokkal ezelőtt az árut Nagyvárad, majd Pest-Buda felé.

Kisebb késéssel érkeztem meg Révre – jogosítvány hiányában végül a bicaj-vonat kombó mellett döntöttem, egyrészt így egyszerűbb volt szállítani a csomagot, másrészt ha úgy van kedvem, bejárhatom a vidéket, vagy Nagyváradra vissza is bringázhatok, ha szép idő lesz. Némi gyors ismerkedés után indulhattunk is a bázisra, ahol megkezdődött a raftingos tábor első kulcsepizódja, az elméleti bevezető.

Tiszteld a vizet, különben rábaszol

Ezt persze nem az a három srác mondta nekünk, aki a raftingolás, a Sebes-Körös, meg úgy önmagában a felelősségteljes és biztonságos vízi ügyeskedés rejtelmeibe nyújtott nekünk betekintést, ezt én mondom egyfajta végső tanulságként. De ne szaladjunk ennyire előre.

A hidrológiai kurzus részeként többet megtudtunk a limányokról – amelyek remek relaxációs oázisok lehetnek, ugyanakkor meg is viccelhetik az óvatlan evezőt –, a limányvonalak felismeréséről és megtöréséről, a keresztáramlásokról és a sarkantyúkról, de a dobózsák használatának alapjai, valamint csomókötési, életmentési, kormányzási és evezési technikák (húzás, feszítés, söprés stb.) is szóba jöttek.

Mivel a hömpölygő vízen nehéz hallani egymás hangját már néhány méteres távolságból is, a különböző csónakokban ülők kéz-, kar-, lapát- és testmozdulatokkal jelzik azt, amennyiben kanyarodnának, megállnának, vagy például ember van a vízben. Az igazán necces pillanatokban pedig kulcsfontosságú lehet a vízi jelzések gyors és pontos felismerése.

Az elméleti bevezető után jöhetett az éles próba. Mivel tavaly elkezdtem Nagyváradon kajakozni, némi tapasztalatom volt már, de a szabályozott Sebes-Körös nem egyenlő a vadabb változattal, amely a sziklák között áramlik megzabolázatlanul. Még akkor sem, ha ezt a raftingos menetet tényleg kezdőknek szánták – hiszen az itteni Sebes-Körös nehézségi szintje kettes, azaz barátságos folyónak számít, és csak a nagyon durcás napjain válik majdnemhármassá.

A White Water-féle skála

A folyók nehézségeinek és navigálhatóságának leírására szolgáló White Water-féle skálán az egyes a könnyű, a kettes a közepes, a hármas a nehéz, a négyes a nagyon nehéz, az ötös az extrémnehéz, a hatos pedig a járhatatlan vadvizet jelenti – ilyen például a Niagara-vízesés. Egy folyószakasz besorolása során figyelembe veszik többek között a vízállást, az esést, az vízhozamot, a hengerek és lépcsők mértékét, a limányok és örvények kezelhetőségét, a beláthatóságot, az akadályokat, valamint az önmentés egyszerűségét is.

Az ötös besorolású Tuolumne folyó, amely 2,4 kilométer magasból áramlik le a kaliforniai Központi-völgyre:

Bár az eső még mindig nem szakadt a nyakunkba, a hideg víz miatt vékonyabb neoprén ruhát kaptunk, e mellé kötelező volt a mentőmellény, a védősisak és a védőfelszerelések használata is. Azt már az elméleti oktatás során is kihangsúlyozták többször, hogy a mentőmellényt és a védősisakot egy pillanatra sem vehetjük le magunkról addig, amíg a vízben tartózkodunk, akkor sem, ha biztonságban érezzük magunkat, hiszen elég egy rossz mozdulat egy hülye szelfizés közben, és máris a vízben találjuk magunkat.

A neoprén ruha

A neoprén ruhát nem arra tervezték, hogy száraz maradj, hanem hogy melegen tartson a vízben. A neoprén ruhába bejutó víz vékony réteget képez a tested és a ruha között, amely nagyon hamar felmelegíti a testedet, mivel a víz 25–40-szer gyorsabban vezeti a hőt a levegőnél. És mivel a neoprén anyag kis cellákból áll – amelyek között a hőszigetelésben jeles levegő bújik meg –, így bent tartja a test melegét.

Miután vízre ereszkedtünk, a limányvonalak megtörését gyakoroltuk, miközben keresztbe haladtunk a sodródó folyón. Ehhez nagyjából negyvenöt fokos szögben kell tartani a csónakot úgy, hogy annak eleje a sodrás irányával ellentétesen álljon.

A kormányos a csónak leghátulján ül, az övé a legfontosabb szerep, ezért tapasztaltabb evezőt kíván magának. Ő az, aki utasításaival és mozdulataival is irányítja, vagy épp fékezi a csónakot, és azon nyomban reagál a folyóban történő eseményekre.

Azt is leszimuláltuk, mi történik akkor, ha a vízbe esünk. Itt jön szóba a body rafting technikája, amely lényegében a következőből áll:

Közben pedig várjuk, hogy valaki dobjon elénk egy dobózsákot – ez egy zsák alakú mentőkötél –, amelynek minden vadvízen közlekedő csónakban ott a helye, vagy behúzódhatunk egy szikla mögé, amennyiben egy csendesebb vízszakaszra érünk. Kimenteni a vízből valakit egyébként nehezebb, mint elsőre gondoltam. A kötélhajítás bár nem tűnik nagy dolognak, ha elszámoljuk a dobás ívét, elbotlunk a lendítés pillanatában – jelen! –, vagy még pislogunk kettőt zavarunkban, a pórul járt kollégát csak még tovább sodorta a víz. Mi a kötéldobást a szárazföldről gyakoroltuk, de valószínűleg a hánykolódó csónakból sem könnyebb végrehajtani.

Body rafting Szicíliában, az Alcantara-öbölben:

Ezért fontos az is, hogy a bodyraftingoló is tisztában legyen azzal, melyik lukból zúg a bóra, és ne vegye a kimentését olyan magától értetődőnek, mint Csipkerózsika százévnyi durmolás után a hidratált bőrt. Külön érdekesség, amit a szakik kiemeltek: a raftinghoz papíron nem szükséges komolyabb úszótudás, sőt, ideális esetben úszni sem kell.

Ez persze szépen hangzik, de kérdés, egy rosszul úszó vagy úszni nem tudó embertől mennyire várhatjuk el élesben azt, hogy ne rezeljen be, amikor a hideg, sodródó, mély vízbe pottyan.

Pedig rojtosra rágott szabály: ne essünk pánikba a vízben, tartsuk magunkat a megtanultakhoz. Ellenkező esetben, ha kapálózni kezdünk, és elveszítjük az eszünket, nem tudjuk felvenni az ideális áramláshoz szükséges fekvési pózt, így irányítani se tudjuk magunkat a vízben, nagyobb eséllyel ütközünk bele valami szúróba vagy fájóba, és a mentésünk is körülményesebbé válik. Szóval fő a hidegvér.

A májusi víz egyébként valóban olyan hideg volt, amilyennek előtte elképzeltem, de szerencsére a neoprén alatt hamar rendbe jönnek a dolgok. Percek alatt felmelegszik a testhezálló ruhánk alá szorult víz, így bár néhány deci meleg löttyöt cipelünk majd végig a hónaljunk alatt, a gatyánk tájékán vagy a cipőnkben, azért ez hamar áldott teherré válik, amint ismét a hideg vízbe csobbanunk. Persze gyorsan hozzá kell tenni: többórányi maszatolás után az ember végül így is, úgy is átfázik, bármit csinál.

Szombat

A szombati nap volt az a bizonyos nagy nap, amikor is a harminc kilométeres túránkra sor került. Ez volt az egész hétvége gálaeseménye. Első olvasásra persze kezdőként beszaratósnak tűnt ez a táv, hiszen már a raftingolás gondolata is könnyen megizzasztja az embert, elég csak a nagy hullámokra, a vergődő csónakra meg a kiszámíthatatlan terepre gondolni.

És bár a raftingnak ténylegesen megvannak azok a fokozatai, amikor az ember kínjában már a May-szigeti csatában érzi magát, de kezdő hobbiraftingolás során, egy barátságos folyón nem fogunk megszakadni az izommunkától:

A teherautók az utánfutókra pakolt csónakokkal – amelyek hosszú kilométereket mennek fel a hegyre – ugyanis elvégzik az izommunka nagy részét. Onnan már csak le kell ereszkedni. Persze a raftingolás néha így is intenzív karmozdulatokat igényel, amennyiben egy kiálló szikla vagy ág felé haladunk, és megpróbáljuk gyors irányváltásra bírni a csónakot. Szóval némi állóképesség és hátizom nem árt, de bőven elég, ha egy átlagember fittségével rendelkezünk.

Két- és nyolcszemélyes csónakokat is levittünk a célállomásig, illetve egyszemélyes kajakokat. Én először egy kétszemélyes csónakkal kezdtem, a társam szerencsére nálam is tapasztalatlanabb volt, így rám hárult a kormányos szerepe. Kell némi idő, míg a két evező felveszi a ritmust, illetve nem árt, ha a kormányos tisztában van a fizika alapvető szabályaival, és nem tököl. Balra kanyarodáshoz balra evezünk előre, de ha ugyanezt akarjuk sebességcsökkentéssel, akkor jobbra evezünk hátra – vagy lazább fékezéshez simán beleállítjuk az evezőt a vízbe a kajak egyik oldalán, így az ellenkező irányba fordul a csónak. Ez mind szép és jó, de amikor hirtelen kezd kifutni a lábunk alól a talaj, az ember könnyen összekeveri a dolgokat. Amikor ez megtörténik, jó, ha egy nagy és stabil csónakban ülünk, és nem egyedül. Ellenkező esetben sejthetjük a következményeket.

Egyszemélyes kajak, a totális szabadság

Szerencsére a kétszemélyes csónakunk is igencsak stabil volt, pedig mi mindent megtettünk azért, hogy felboruljon, mégsem adta meg magát. Aztán féluton lehetőségem volt átülni egy egyszemélyes kajakba, és ez végül a hétvége egyik legjobb döntése volt.

Nem, ez a srác ezen a nehéz terepen nem én vagyok. Én ha itt lennék, már nem lennék

Persze király érzés evezni egy többszemélyes csónakban – remek közös móka és csapatépítő tevékenység egyaránt –, vagy egy kétszemélyesben is – párterápiának mondjuk nem javasolnám, bár a „megcsináltuk!” élmény javíthat néhány dolgon –, de

Én ebbe már tavaly is beleszerettem, pedig az csak laza városi kajakozás volt. De a pödrő hullámokkal viaskodni, és közben egyensúlyozni a vízen, uralni a pillanatot, átszelni az apró zuhatagokat, az valami leírhatatlan csoda. Még az sem volt gond, hogy a vízesés előtt felborultam a kajakkal, mert a vízben ázva eszembe jutottak a tanultak: végy egy nagy levegőt, lazíts, dőlj hátra, arcot az égnek, kerüld a lábad elé háruló akadályokat, és közben figyeld a dobózsákot.

Vasárnap

Vasárnapra már érezhetően fáradtabb volt a csapat. Ennek részben a hajnalig tartó csapatás volt az oka, másrészt pénteken és szombaton is annyit pancsoltunk a hideg vízben, hogy nehezebben szántuk rá magunkat arra, hogy az udvarra kiakasztott, száradó neoprénekbe belegyömöszöljük magunkat. Pedig menni kellett, ugyanis jött két újabb próba.

A Forma–1-ből ismert bölcsesség, miszerint Monte-Carlóban nehéz előzni, az olyan vadvízi versenyekre is igaz, amikor két böhömnagy csónak hadakozik egymással egy keskenyebb folyószakaszon. Bár kétségtelen, hogy a rossz rajtolásunk miatt eleve elbaszott helyzetbe kerültünk, ezen pedig csak rontott a tény, hogy a nem összehangolt evezés miatt a csónakunk megcsavarodott a vízen. De amikor embertelen evezés után utolértük volna őket, egyszerűen védték a sávjukat, majd jött a monacói nagydíjról ismert vonatozás – csak mini kiszerelésben.

A nagyon kimerítő verseny után nem gondoltam volna, hogy még fogok ma fohászkodni egy nyugodalmasabb holnapért. Ezután ugyanis azt próbáltuk leszimulálni, mi a teendő akkor, ha többen is beleesünk a vízbe, vagy rosszabb esetben a csónak is felborul. Én jó barátságban állok a hideggel, de amikor az limányvonal mellett heverésző csónakunkig kellett beússzunk fáradtan és kialvatlanul úgy, hogy a lapátot egy pillanatig sem engedhettük ki a kezünkből, kicsit felszisszentem.

0. Itt még minden szép és jó volt... nagyjából

1. A csapat beúszik a vízbe a csónakhoz

Pedig a feladat legjava csak utána jött: az egyik személy felmászik a csónakra, majd felsegíti a többieket is.

A lapátok is irtó fontosak – hiába is vagyunk már a csónakban, lapát nélkül nem lehet evezni, így szinte borítékolható az újabb borulás.

2. A legbelevalóbb emberünk felmászik rá, majd felsegíti a többieket

Majd ezután jött a csónak felborítása: a legénység visszaugrik lapátostul a vízbe, a csónakon maradt utolsó személy pedig egy bizonyos technikával (lapáttal vagy biztosítókötéllel)

3. Miután mindenki megvan, beleugrunk a vízbe, majd emberünk felborítja a csónakot

Végül az utolsó személy is a vízbe ugrik. Ekkor megnézzük, van-e ember a csónak alatt, majd kezdődik minden elölről: az egyikünk visszamászik a csónakra, visszaállítja azt a természetes állapotába, majd a többieket felsegíti lapátostul.

4. Miután megnézzük, nincs-e halandó a csónak alatt, emberünk visszamászik rá

5. Emberünk visszaállítja természetes állapotába a csónakot

Mi viszont nem jutottunk el a végéig. Az első csónakmászás és -borítás összejött, a második viszont nem.

Nem könnyű egy felborított, csúszós gumicsónakon fogást találni, miközben az ember fárad az úszás miatt, a bekapkodott, dermesztő levegő a tüdejét karcolja, és amikor épp nem mászik, akkor valamit vagy valakit tart, és még azt a kurva lapátot is fogni kell. Iszonyú kimerítő volt a jéghideg vízben szerencsétlenkedni, egy adott ponton azon kaptam magam, hogy reménytelenül zihálok, és esek szét, mint egy marék összecsavart falevél. Hilbert a matematikai bizonyosság legkétségbevonhatatlanabb szintjeként nevezte meg a finit aritmetikát, Descartes pedig a lehető legnagyobb univerzális bizonyosságnak a Dubito ergo cogito, cogito ergo sum elgondolást tartotta.

6. Visszamászik rá, felsegíti a többieket a csónakra, majd megszámolja a legénység tagjait. Győzelem! De persze ezek nem mi vagyunk...

Én ezekben a pillanatokban csak egy dolgot tudtam igazán, de azt megrendíthetetlen bizonyossággal, hogy kurva gyorsan ki kell jutnom a vízből, különben megpusztulok.

Persze közben az is tiszta volt, hogy éles helyzetben valóban itt lenne a mese vége, ezért is fontos, hogy minden csónakban üljön legalább egy tapasztalt személy, amikor vad vízi evezésre szánjuk magunkat – a mi négyfős csapatunkban ugyanis csak kezdők voltak, persze a rutinos rókák és a túravezetők a közelből követték minden mozdulunkat. Azt azért megjegyezném, hogy a szombati programot követően is szinte olyan jól fogott a forró zuhany, mint észak-koreai úton a traffipax, de ez a vasárnapi egy életre szóló űrutazás volt. Bevittem a zuhanyzóba egy széket, majd engedtem magamra a forró vizet hosszú perceken át, megszegve ezzel a fenntartható fejlődés aranyszabályait. De ekkor ez sem érdekelt. Megcsináltam! Pontosabban nem, hiszen belefulladtam volna a vízbe, ha éles a helyzet... de hát kit érdekel, megcsináltam!

Wakeboarding, szörfvitorlázás, miegymás

A RideEffect csapata egyébként rendszeresen szervez eseményeket, hegymászásokat, biciklitúrákat, sátoros kirándulásokat.

Az idei szörfvitorlázós tábor. Fotó: Blink Media

Ősszel egy szörfvitorlázós (windsurf) tábor van kilátásban Görögországban, múlt hétvégén pedig a Leveleki-tón volt egy wakeboard menet – utóbbi is a szörfözés ihlette extrém sport, amelynek van kötélpályás és motorcsónakos változata is. A túráikra egyébként kezdőket is várnak, egyedüli feltétel, hogy az ember természet-, sport- és valamelyest emberbarát legyen – bár utóbbi nem alapfeltétel, de jól fog, mert jó a közösség, és vagány mellékprogramokkal lehet elütni az időt.

Az idei szörfvitorlázós tábor. Fotó: Blink Media

Konklúzió

Bár harmadik napra eléggé lestrapálódtam, jó párszor a vízbe zuhantam – nem mind volt betervezve –, minden versenyt elveszítettem, amiben csak elindultam – beerpongot és paintballt is beleértve –, egyszer pedig szimbolikusan is kinyiffantam, mégsem mentem haza üres kézzel. És itt most nem a maradék grillhúsra gondolok.

Milyen megtapasztalni azt, amikor földhöz csap, és milyen megtanulni felkelni onnan. Ez persze egy nagyon frappáns coelhói bölcsességnek is tűnhet, de teljesen más elolvasni, és megint más átélni ugyanezt.

A digitális forradalom, a végtelen határok és a töménytelen mennyiségű információ korában a szociális elszigetelődés mértéke is egyre csak nő, a depresszió, a krónikus stressz és a szorongásos zavarok lassan generációs betegséggé válnak a nyugati civilizációkban – ezt az alaphelyzetet emelte a négyzetre a tavalyi világjárvány –, a testmozgás ugyanakkor ezekben az esetekben is sokat segíthet.

Raftingolás a Colorado folyón a Grand Canyonban

A képlet ugyanis egyszerű: a modern ember túl sok időt tölt a négy fal között, általában valamelyik dobozból valamelyik dobozba érkezik, lassan pedig már a testét se használja a pozícióváltáshoz. A csúcstechnológia nyújtotta lehetőségekkel a komfortzónája rohamosan szűkül, a valóságból pedig csak egy édesített, héjmentesített, lecsupaszított változatot kap. Így aztán a légkondi, a házhoz szállítás és az okosapplikációk fellegvárában könnyen eltéved, és a mindennapi problémái kis túlzással olyanokká válnak, mint az őt körülvevő valóság: virtuálissá, azaz látszólagossá. De mindenképpen viszonylagossá.

Persze nekünk ezek igenis valóságosnak tűnnek addig, amíg bele nem esünk párszor a sodródó, jéghideg vízbe, mert akkor a rosszul megnyírt frizura, a javítások miatt lezárt utca vagy a negyedórát késő vonat is hagyjálmárafaszba jellegű szitunak tűnik, és csak azt a rohadt dobózsákot lessük fél szemmel a hullámok között.

Szóval mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy bátran vesse bele magát az ezekhez hasonló kalandokba, utána talán más színben fog látni néhány dolgot. Erre pedig egy nagyon nehéz másfél év után talán nagyobb szükségünk van, mint valaha.

(Fotók: RideEffect – Sâmpăleanu Áron; Getty Images)

 

HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.