Gasztrotúrára zavartuk totálisan inkompetens szerzőnket a Fertő-tó másik oldalára. Bár nem mindig értette mi történik vele, de az biztos, hogy nagyon sokat evett és ivott. Mondja, mi van a szomszédban.
Amikor megtudtam, hogy négy napig a fine dining válogatott finomságait kell magamba tömnöm Ausztria Burgenland nevű tartományában, kicsit megrettentem. Na, nem arról van szó, hogy ne tudnám megkülönböztetni a mákos gubát a babgulyástól és azt is elég hamar észreveszem, ha valami el van sózva, de soha nem kezdenék panaszkodni, ha a főételből hiányzik a koriander - teszik azt valamibe egyáltalán? - és egyszer csináltam egy olyat is, hogy vörösbort kevertem be fröccsnek. Igen.
Persze, hót szégyen az egész, meg menjek a vérveretes rézzel futtatott ’csába, amiért hozzánemértőként négy napig tömhettem a pofám válogatott finomságokkal! Szégyellem is magam, de ha már így alakult, tolok egy beszámolót.
Burgenland, az hol?
Mondjuk ezzel pont képben voltam, mivel az ízlelőbimbóknak nem sok köze van a földrajzi alapműveltséghez. Burgenland Ausztria turisztikailag egyre frekventáltabb tartománya, melynek ráadásul bármely tetszőleges pontja csupán egy erős köpésre van a magyar-osztrák határtól. Lényegében az Alpokaljáról, a Kisalföld nyugati részéről és a Fertő-tó környékéről beszélünk, amit a sógorok az utóbbi időben igyekeztek az ínyenc bringások paradicsomává alakítani – nem kevés sikerrel.
A tó körül végig kiépített bicikliút várja a kerékagyakat, az útvonal pedig úgy van kialakítva, hogy még csak véletlenül sem telik el öt kilométer valami brutál borászat vagy klassz étterem nélkül. Néhány helyen még elektromos segédmotorral működő e-Bike kölcsönző istállókat is építettek, hogy ha két üveg rozé után kedved támadna valamelyik domboldalon lefelé repesztve ittasan bezúgni az út melletti bokrok közé, akkor ezt megtehesd minden további szervezkedés nélkül.
Általánosságban elmondható, hogy Burgenland valami elképesztően rendben van. Csak átléped a határt és hirtelen minden tip-top. Egy párszázas falucska is úgy néz ki, mint itthon egy jól menő település, ami éppen most kapott egy izmosabb EU-s tőkeinjekciót. Sehol egy kátyúban összegyűlt pocsolya vagy az út közepén a cangájára borult félig behugyozott alkoholista. A térkő mindenhol alap és még azok az épületek is karban vannak tartva, ahol ránézésre nem nagyon lakik évek óta senki. A túra egyik állomásán, az alig kétezres lélekszámú Rustban például az év bármely szakában lehetne romantikus filmet forgatni.
Nagyipari dolce vita
A túrán így nézett ki egy átlagos nap: reggeli, aztán valamilyen visszafogottan zabálós program – például meglátogattunk egy praliné-manufaktúrát vagy egy pincészetre rúgtuk rá az ajtót –, majd négyfogásos ebéd, délután ínyencfesztivál, végül egy négy-ötfogásos vacsorával zártuk a napot, hogy a szálláson még maradjon idő kipattintani a dugót a napközben begyűjtött palackból. Valamit megtanultam; baromi fárasztó lehet ételkritikusnak, gasztro szakújságírónak vagy gasztrobloggernek lenni! Az egész napos gyomortömést nem nekem találták ki, annak ellenére, hogy mindenhol nem kicsit ínycsiklandozó ételeket raktak elénk az asztalra. Ez, kérlek szépen, komoly munka, a fele sem tréfa. (Egy kicsit most már sajnáljatok, légyszi!)
Azért megfeszített munkával sikerült összeszednem a túra csúcspontjait. Nem kevés volt belőlük.
Ez az étterem és borászat arról nevezetes, hogy itt kezdtük meg a napokig tartó folyamatos táplálkozást. Az esetnek két tanulsága volt számomra: 1. Az adagnak nem muszáj elfoglalnia az egész tányért ahhoz, hogy jól lakjak vele. 2. Burgenlandban a bor legalább annyira fontos kiegészítője az ebédnek, mint a szalvéta. Az éttermet és a körülötte elterülő szőlőbirtokot egy család működteti, melynek tagjai valamire nagyon ráéreztek, amikor a birtok hátsó részében felépítettek egy rakás – totálisan funkcionális, mégis kényelmes és dizájnos – fa bungalót. Ezek simán életet menthetnek, ha úgy döntenél, hogy a helyi borkínálat végigkóstolása miatt beiktatsz egy izmos szünetet a biciklis túrában.
Burgenland legpöpecebb termál-wellness szállója olyan profi, hogy kedvem támadt beköltözni. Durván nyugat-európai színvonal, bár a társaságban lévő hölgyek zavartalan pihenésébe kicsit belerondított, hogy a Lady’s Spa-ban több volt a teljesen meztelenül randalírozó öregember, mint a fürdőruhás nő. Mondjuk ebből én semmit nem vettem észre, mivel egyelőre még tudok olvasni, így eszembe sem jutott belépni a hölgyek számára fenntartott részlegbe – pláne nem ott ledobni a gatyámat. Az AVITA-ban kivételesen a kajálást kicsit háttérbe szorították a wellness-részleg kínálta élvezetek. Háromórányi lubickolás, szaunázás és vízsugaras masszírozás után betoltam egy lazacsteaket, aztán úgy zuhantam bele arccal a puha ágyikóba, mint egy nyugdíjas, akit kiszívott a meleg víz.
Ha már vagy olyan szerencsés, hogy eltölthetsz egy kis időt az AVITA Resortban, akkor a szálló közvetlen szomszédságában lévő kézműves csokigyárat semmi szín alatt ne hagyd ki! Mondjuk nálam a pultra kipakolt válogatott finomságok végigkóstolását gátolta az a tény, hogy egy órával korábban csúnyán leraboltam a büféreggeli pultjait, azért így is baromi érdekes volt végignézni, hogyan készülnek ezek az ínycsiklandó apróságok. A vállalkozás feketeöves praliné-nagymestere megmutatja a kakaóbab útját egészen az afrikai szürettől odáig, hogy egy kis dobozkában átnyújtod az édességet szíved választottjának. A műsor látványos, érdekes és garantáltan összefut a nyál a szádban tőle.
Megint egy étterem, megint egy négyfogásos ínyencmenü, de mivel az utolsó étkezés óta már megnéztük Liszt Ferenc szülőházát és a mellette felépített koncertházat – ahol egyébként rendszeresen tartanak nagyformátumú hangversenyeket –, ezúttal halovány korgással a gyomromban ülök asztalhoz és sikeresen elfogyasztom életem legjobb hagymás rostélyosát. Pazar!
A Deutschkreuzban lévő borászatot vezető Silvia Heinrich nem csak végtelenül kedves és szimpatikus, de kivétel nélkül remek vörösborokat tölt a poharainkba. Bár nem vagyok valami nagy spíler, simán érzem a különbséget a borok között és eszembe sem jutna felütni a nedűt egy kis szódával. (Haladás.) Néhány útitársam egy-két korty után a pohár tartalmát kiönti, várva a következő tesztalanyt, de nekem - laikus barbárnak - annyira ízlenek a borok, hogy nem vagyok hajlandó erre a csúfságra. Így történik, hogy az egy órás kóstoló vége felé már megpróbálkozom a némettel, pedig legalább kilenc éve nem csináltam ilyet. Meglepő, de simán meg tudom értetni magam, még ha néha össze is akad a nyelvem.
Rust
Már ejtettem néhány szót erről a kis gyöngyszemről. Rust úgy néz ki, mint egy forgatási helyszín. Meg is jegyezzük, hogy a szállókkal és borozókkal teletömött városka abszolút nem hasonlít egy kétezer lakost el nem érő magyarországi falura. Rustban éppen libafesztivál van, úgyhogy tényleg van mit megnézni/meginni/megenni. A városközpontban megrendezett esti dzsemborit a VIP-sátorból nézzük végig, ahová közel annyi nagyon fontos ember zsúfolódott be megtömni magát mindenféle libás ételekkel, mint ahányan a színpad előtt figyelik, ahogy a polgármester libatollat szór a saját fejére. (Ja.) A sátor mellett az a Max Stiegl nevű séf gyártja a libagyrost, akit még aznap este kórházba szállítanak vakbélgyulladással és aki ennek ellenére két nappal később már teljes harckészültségben lát minket vendégül saját éttermében. Kemény ember, a libagyrosa pedig egyenesen pazar. Nem panaszkodunk.
Burgenland székhelyét, Eisenstadtot sem érdemes kihagyni. A gyönyörű Esterházy Kastéllyal szemben lévő étteremben fogyasztunk el egy négyfogásos vacsorát borkísérettel. Itt esik le, hogy valamiért mindenhol sütőtök krémlevest ettem, főételnek pedig libát szolgáltak fel, és azt is kénytelen vagyok megállapítani, hogy bajban lennék, ha meg kellene mondanom, hol ettem a legfinomabbat.
Purbach
A végére hagytam a legdurvábbat, legalábbis ha szereted a jó bort, akkor ide mindenképpen el kell zarándokolnod. Bár a Gans Purbach nevű kulináris fesztiválra érkeztünk volna, a szemerkélő eső és a feltámadó szél nem igazán rakta bele a bugit a látogatók lábába. A fesztivált sajnos a helyszínen lefújják, azt azonban még a taknyos szürkeség sem tudja megakadályozni, hogy megnézzük a városka borászatát, ami tulajdonképpen nem más, mint az egész térség hihetetlen összefogása nyomán megvalósuló bor-szentély. Itt több, egyenként hatvanezer eurós berendezés tartja frissen a megbontott palackok tartalmát, így egy helyen bevizsgálhatod a környék összes kisebb pincészetének alkotásait – potom pénzért. Idegenvezetőnk ráadásul hozott magával házikenyeret, mellé egy kis zsírba szaggatott libahúst gránátalma-pürével. Simán el tudjuk ütni az időt, amíg odakint tombol a morcos október.
Max Stiegl másfél nap alatt úgy felépült a vakbélműtétjéből, hogy már személyesen fogad minket az éttermében. Úgy tűnik, az embert talán csak egy görögdinnye méretű kriptonit tántoríthatta volna el ettől. Elmeséli, hogy csak helyi termelőktől vásárol, kizárólag friss, szezonális alapanyagokat, így az étlap egy évben többször is változik. Amikor bejelenti az ánizzsal megbolondított pannon halászlevet, egy pillanatra gyanakodni kezdek, de a végeredmény meggyőz arról, hogy a félelmem alaptalan volt. (A félreértések elkerülése végett; szép dolog a reformkonyha, de azért a jó szegedi halászlének nincs párja – ánizs ide vagy oda.)
Kajakóma
A negyedik nap délutánján úgy utaztunk vissza Budapestre, hogy már azt hittem, soha többé nem fogok megéhezni. Még szerencse, hogy Burgenlandban a gasztronómia csak annyira mászik az arcodba, amennyire szeretnéd, a térségben ugyanis bőven akad egyéb tenni- és látnivaló.
A jó sógorok tényleg tudják, mitől döglik a légy, ráadásul még attól sem kell tartanod, hogy nyelvtudás híján mindenhol activity-zned kell egy palack borért, hiszen öt pincérből legalább kettő a magyar oldalról jár át dolgozni. Kitartó munkának és aprólékos odafigyelésnek köszönhetően a tartomány mára olyan lett, mint egy vidámpark hedonistáknak. Ha szeretsz biciklizni, szereted a jó bort, a finom kajákat és nem rettensz meg attól, hogy a magasabb színvonalú szolgáltatásért egy kicsit többet kell fizetned, mint itthon, akkor tényleg érdemes ellátogatnod a Fertő-tó osztrák oldalára.