Nagyjából egy órája indultam el az Etnára, amikor egyszer csak kiderült, hogy punci vagyok.

"Nahát, ez aztán a kurva nagy meglepetés." - gondoltam lehangoltan, miközben szórakozottan felmarkoltam és elmorzsoltam egy újabb adag fekete port, ami vastagon borította a hegyre kanyargó út szélét. Azzal vigasztaltam magamat, hogy a tűzhányóra kivétel nélkül csak nálam is nagyobb puncik igyekeztek felfelé, akik meg sem próbáltak gyalog nekivágni a húsz kilométeres távnak, hanem puhányságukba belenyugodva kapásból kocsival tervezték meg az utat, és hogy az egyik ilyen terepjárós gigapunci talán engem is felvisz.

Az igazság az, hogy a szicíliai utazásomba két töklengetés és tetőteraszon kávézás közé eredetileg egyáltalán nem terveztem hegymászást, csakhogy a Hotel Villa Greta fehér asztalokkal telepakolt tetőteraszán hosszúra nyúló kávézgatások közben szépen lassan világossá vált, hogy az Etna olyan, mint egy igazi bombázó: nem lehet napokon keresztül stírölni anélkül, hogy meg ne próbálnál rámozdulni.

Ez kicsit megbonyolította a dolgokat, hiszen a hegymászás nem csak a programban nem szerepelt, de pénzem sem volt rá: ha levontam a kaja, a kijelentkezéskor fizetendő idegenforgalmi adó, a reptéri busz és minden más árát, maradt nagyjából tíz euróm, amiből sehogy sem jött ki a 35 eurós puncijárat, ami a turistákat viszi fel a kráterekhez meg vissza.

"Íme az individualizmus totális kudarca: az erre szakosodott társaságok naponta százával szállítják fel a különleges hópelyhecskéket a hegyre, akik aztán hazatérve még különlegesebb hópelyhecskének érzik magukat pusztán attól a ténytől, hogy másfél órán keresztül néztek egy halom bugyogó, olvadt követ. Bohóckodó ganajkupacok vagyunk." - győzködtem magamat, mert az anyagi helyzetem fényében nem mertem beismerni, hogy kurvára meg akarok nézni egy ilyen halom bugyogó, olvadt követ.

Még azzal is próbálkoztam, hogy melyik épelméjű akarna önszántából egy 1200 fokon fortyogó bioüst szélén korzózni, de a Wikipédia gyorsan leütötte ezt az érvemet, mert mint kiderült, az Etna a turisztikai látványosságok kis csicska strébereként csak nagyon ritkán öli meg a látogatóit. Utoljára majdnem harminc éve fordult elő, hogy viccből lespriccelt valakit, és az is inkább a Tajgetosz-pozitív turisták hülyesége volt.

"Ez a fekete szar minden bizonnyal a vulkánból jöhetett ki." - morzsolgattam unottan a fekete port az ujjaim között, ami állagra leginkább a finom, porhanyós földre hasonlított (ízre nem próbáltam), és szinte egyáltalán nem tapadt hozzá semmihez. Utóbbi kész szerencse, mert a kabátomat véletlenül többször is sikerült meghempergetnem benne. Eközben az autók karavánokban húztak el a hátam mögött, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha a fekete izé gondos tanulmányozása a világ legfontosabb dolgai közé tartozna, mert momentán ez a fekete szemcsés izé volt az egyetlen, ami elválasztott tőle, hogy megpróbáljak bekéredzkedni valamelyik autóba, és ezzel visszavonhatatlanul puncivá váljak.

A tűzhányó váratlan kitörésére amúgy nem volt sok esély, hiszen az Etna éppen december elején ejakulált ki magából egy nagyobb adag friss magmát, így vulkánidőben mérve még éppen most hamuzhatta le először a cigarettáját az ágy mellé hajított hamutálba. Füstölgött is rendesen a púpja.

A megnyugtató körülmények ellenére nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy egy vulkán tövében lakni valahol mégiscsak a löszfalra építkezéssel egyenértékű elmebetegség, ami magában hordozza a járulékos veszteséget, hogy egy hosszú munkanap végén arra térsz haza az irodából, hogy a kertes házat, az öreg, de mindig hűséges Labradort és a kilenc és fél éves Lajoskát egy marék hamuvá érlelte össze a váratlanul behömpölygő láva.

Volt azonban valami, ami nem illett bele ebbe a gondosan felépített elméletbe: ha vulkán aljában lakni kész orosz rulett, akkor miért néz ki úgy mégis az Etna, mintha egy hatalmas, egybefüggő város közepéből emelkedett volna ki?

Egyszer hozzáértem egy szicíliai emberhez, és tapintásra úgy tűnt, hogy az itt élők nem mentek át olyan figyelemre méltó biológiai mutáción, aminek során a bőrük elacélosodott volna. Később, a hatalmas hegy északi lejtőjén lassan felkúszó szerpentinen, holdbéli tájak és hamuvá porladt erdők mellett araszolva pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Etna pusztító ereje nagyon is valóságos.

A választ egészen máshol kellett keresni, mégpedig a természetben.

Ha Taorminából napnyugta után nyugat felé nézel, és szemeddel lassan végigpásztázol az Etna monumentális, szürkületbe vesző körvonalain, majd lejjebb tévedve a milliónyi lámpáson, amellyel az emberek hatalmas, fényesen izzó bölcsővé formálták a hegy lábát, azt gondolhatod, hogy ez itt a civilizáció végső diadala a természet felett. Csak hogy a dolog éppen fordítva van: a természet aratott diadalt az öntudat felett, amennyiben az emberek öntudatlanul engedelmeskedtek ugyanannak a természeti törvénynek, aminek a hangya engedelmeskedik, amikor morzsát szórsz a földre.

Az ásványi anyagokban gazdag, rendkívül termékeny vulkanikus talaj mágnesként vonzotta magához az embereket, akik megtanultak szimbiózisban élni az egyszerre pusztító és életet adó heggyel. És ha lobbanékony természetéből eredően néha el is ragadott egy-egy erdőt, szőlőültetvényt vagy sífelvonót, az Etna odaadó szeretőként bőségesen kárpótolta hűséges parazitáit olajfákkal, pisztáciával, és persze rengeteg szőlővel. Enélkül a kölcsönösség nélkül nem létezne a híres Etna Rosso sem, aminek alapanyaga, a Nerello szőlő az Etnán kívül csak nagyon kevés vidéken érzi jól magát. Mondjuk az is megfordult a fejemben, hogy a szicíliaiak egyszerűen jobban szeretik a piát, mint az életüket, de az elvitathatatlan tény, hogy az idő eddig őket igazolta.

Az aprólékos kockázatelemzés végén azon kaptam magam, hogy váratlanul egy platformra kerültem a részeg tinilányok komoly hányadával, akiket az alkalmi biovibrátor csak a küszöbön értesít, hogy nincs nála gumi. Megrántottam hát a vállamat, és úgy voltam vele, hogy csak nem alattam fog eldurranni.

Folyt. Köv.