Szóljon hangosan az ének! Mindegyiket meg is hallgathatod itt rögtön.

Nas – The Lost Tapes II

Nas nem arról híres, hogy szeret hibázni, de arra nem lehetett felkészülni, hogy olyan tökéletes albumot ad ki kiadatlan dalaiból, hogy az egy „sima” sorlemeznek is elmenne. A régóta halogatott The Lost Tapes II-n ugyanis nincsenek rossz vagy közepes dalok. Nem is érteni, hogy nem fértek fel ezek egyáltalán lemezekre. Ott van például a Jarreau of Rap, ami egy akkora bombasztikus jazz-hiphop Al Jarreau-val és Keyon Harrolddal közösen, hogy mások a fél életüket odaadnák azért, hogy egy sorlemezen királyként szerepeljen, de nem, ez egy kiadatlan dal. Annyira jó hallani, hogy mennyire jól megy Nasnak az old school hiphop is az olyan dalokban, mint az Adult Film vagy a War Against Love, vagy a Vernon Family, amiben Pharrell is kevésbé prüntyi oldalát mutatja meg, és már ezért sem lehetünk elég hálásak. De valahogy ez a lemez mindenkiből a legjobbat hozza ki, Kanye Westből producerként a You Mean The World To Me-ben, RZA-ból szintén produceri oldalon a Tanasiában és a Highly Favoredben, de ezt nagyjából bárkiről el lehetne mondani, mert a The Lost Tapes II-ben valahogy minden tökéletesen összeér.

Sum 41 – Order In Decline

Aki ott volt a Sum 41 parkos koncertjén nemrég, az tudja, hogy milyen fasza formában vannak Deryck Whibleyék, úgyhogy bátran el lehetett várni tőlük, hogy a nyárra ígért Order of Decline nem éppen egy szélnek eresztett lepkefing lesz. Nem is lett az. Nyilván hülyeség lenne azt várni tőlük, hogy bármi meglepőt is mutatnak, de azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy ne próbálnának megújulni időről időre. Most is bevetnek ezt-azt, de nem minden működik maradéktalanul, mint mondjuk az albumot nyitó Turning Away is kicsit furcsa elsőre, olyan, mintha egy ki nem adott Linkin Park-B-oldal lenne, de aztán máris jön a húzós Out For Blood, és indulhat a parádé. Deryck hangja nagyon rendben van, néha kissé meglepően magas és tiszta, mint mondjuk a Heads Will Roll-ban, vagy a kötelező balladában, a Never There-ben. Néha kicsit Offspring (The People VS...), néha kicsit System of a Down (45 (A Matter of Time)), néha kicsit Green Day (Catching Fire), de végig szerethető, talán a legszerethetőbb, amit az utóbbi években összehoztak. Ezzel is jöhetnének hozzánk koncertezni, nem sértődnénk meg.

Hot Chip – A Bath Full Of Ecstasy

A Hot Chip nem arról híres, hogy hibázna. Az A Bath Full Of Ecstasy egy remek album, ami egyszerre gyönyörű, táncolható és sajnos nagyon szomorú is, mivel már a Cassius-vezér, Philippe Zdar halála után jött ki, aki produceri minőségben volt jelen a lemezen. Fura egy album ez, mert tulajdonképpen Alexis Taylorék Katy Perryvel közös munkája inspirálta, amit egy pillanatra sem lehet hallani a dalokon. Taylor és Joe Goddard ugyanis segített Perrynek megírni a Witness című lemezét, amire nem került fel minden track, amit összehoztak. Ezek egy része erre az albumra került, és gyakorlatilag egytől egyik szuperek. A Hot Chip most először dolgozott külsős producerekkel, és nem tették rosszul, mert A Bath Full of Ecstasy egy néha szokatlanul könnyű (mint a címadó dal), néha földtől elrugaszkodott és táncolható (Spell) lett, ami még akár Pet Shop Boys-hatásokat is képes felmutatni (mint az eredetileg Katy Perrynek írt Echo), de akár a táncteret is képes felrobbantani (Hungry Child). Aztán ha vége, csak vigyorogva bámulsz a világra, mert hiába a néha melankolikus dalszövegek, azért mégis csak azon kapod magad, hogy az összkép pozitív, ez az album meg úgy tökéletes, ahogy van.

Volbeat – Rewind, Replay, Rebound

Az isten se tudja eldönteni, hogy a Volbeatnek nehéz vagy könnyű dolga van-e. Voltak már „Metallica-másolók”, voltak már szimpla partizenekar, de bármit is csinálták, mindig imádta őket mindenki. Hát nem a Rewind, Replya, Reboundtól lesznek unszimpatikus zenekar. Most mintha kicsit a megszokottnál több klasszikus rock’n’rollt hallgattak volna, ami egyébként baromi jól is áll nekik.  Görcsölésmentesen nyomják is nagyjából minden második dalban (Pelvis On Fire, Die To Live, Sorry Sack of Bones), még Gary Holt az Exodusból is beugrik egy kicsit bulikázni a Cheapside Sloggersben, de azért mégis egy Volbeat-album ez, nem fordultak ki teljesen önmagukból, úgyhogy van itt visszafogottabb rocksláger (Rewind the Exit), és ha nem lenne szokásos együtt éneklős stadionrock-track rajta, akkor úgy meglincselnék őket, hogy legközelebb ki se mernék tenni a lábukat a házból, szóval van is (The Awakening of Bonnie Parker, Cloud 9, Maybe I Believe), de azért a Metallica-imádatot sem tudják elfelejteni (The Everlasting), ami egyébként nem baj, mert különsebben sosem csinálták rosszul. A Rewind, Replay, Rebound egy tipikus nyári lemez, néha kifejezetten vicces, néha nagyon laza, de azt nagyon érezni, hogy élőben elég jól működhet.

Skillet – Victorious

A Skilletet nem most fogja megutálni a hatalmas magyar rajongótábora, az biztos, a 10. lemezen is csak azt hozzák, amihez egyébként értenek, elektronikával vegyített rockhoz, telepakolva együtt énekelhető énektémákkal, amik szokás szerint vagy nagyon kiborítanak vagy nagyon nem, magyarul ha eddig utáltad őket, akkor most is fogod. Kivéve, ha mondjuk mostanában egyre szorosabb viszonyba kerültél az Imagine Dragons zenéjével, mert itt-ott beköszön, mint mondjuk a This Is The Kingdomban vagy a lemezt nyitó Legendaryben, de az első single-ben, a Save Me-ben mondjuk az se lenne meglepő, ha Amy Lee szólalna meg John Cooper helyett. Teljesen egyértelműek a Linkin Park-hatások is (a Terrify the Dark óriási LP-sláger lehetett volna), de még ezt is meg tudod bocsátani nekik. Nem lehet rásütni a Victoriousra, hogy a Skillet legjobb lemeze lenne, de takkra hozza azt, amit elvár tőle a rajongótábor, egy rakás olyan megjegyezhető dalt, ami élőben nagyon jól szól majd, és a legkisebb kétségünk sincs afelől, hogy el is jönnek majd hozzánk eljátszani a trackeket. Mindig jönnek. És nincs is ezzel baj, amíg ennél rosszabb lemezeket nem készítenek, de valószínűleg nem nagyon fognak.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon