8 lemez, amit meg kell hallgatnod a héten. És mivel nagyon régen írtunk már lemezekről, egy kicsit vissza is ugrunk az előző hónapokra.

Ed Sheeran – No.6 Collaborations Project

Ed Sheeran már akkor is nyolcmilliárdszor töltené meg egymás után a Wembleyt, ha sramlit játszana, úgyhogy különösebben nem kell megfeszülnie a sikerért, de persze továbbra is elvárja tőle a világ, hogy rádiórobbantó slágereket készítsen, amiket kb. az is ismer, aki azt sem tudja, mi az a rádió. Sheeran most lerakta a feszkót, és összetrombitált annyi híres zenészt, amennyiből már kijönne simán két focicsapat is, meg sok Wembley-koncert, és csinált egy rakás dalt… nekik. De persze magának, csak valahogy ez az egész koncepció nem kerek.

Sheeran ugyanis nem azt játszotta ki, hogy mivel mindenkinek szerez dalokat, most meghív egy halom szupersztárt, hogy szálljanak be ezúttal az ő dalaiba az ő lemezén, hanem minden egyes szupersztár képére formált egy dalt, ami most valahogy mégis az övé, hiszen ez az album az ő neve alatt jelent meg. Ez azért furcsa, mert alig van tipikus Sheeran-szám ezen az albumon, és néha kifejezetten vicces, mennyire próbál meg előadók bőrébe bújni. Néha kicsit kényelmetlenül. Mintha egyébként ő maga is tudná, hogy ez most nem lesz annyira kóser, a dalokból akusztikusabb verziókat is felpakolt YouTube-ra, amelyek egyébként takkra azt hozzák, amit Sheeran eddig csinált. Magyarul mindenkit ki akar szolgálni, de ő is szórakozni akar közben.

De más részről meg pont azért érdekes ez, mert ez a csávó tényleg csak szórakozik. Nincs az az isten, hogy teljesértékű sorlemezként akarja, hogy bárki is hivatkozzon a Collaborations Projectre. Ez egy gyűjtemény. Ő így érzi jól magát. Meghívja Eminemet és 50 Centet, hogy ugyan megint szálljanak már be egy dalba, és jönnek. Meghívja Bruno Marst és Chris Stapletont, hogy vegyenek fel egy stadiondöngető rockdalt. Jönnek. Jön Stormzy Skrillexszel, jön Travis Scott, Justin Bieber, Camila Cabello, Cardi B, Khalid és Chancet the Rapper. De nem jönnek velük a maradandó dalok, inkább sokszor afféle kellemes, slágeresebb stílusgyakorlatok, amikből ki lehet válogatni, hogy melyik tetszik. Van rajta pár elég finom darab, de az se lenne baj, ha kiadná a dalok akusztikus verzióit is. Legalább megint halálra keresi magát vele, és azoknak is befogja a száját, akik kiborulnak ettől a lemeztől. Mert hát ha eddig nem szeretted, akkor ettől az albumtól aztán tényleg utálni fogod. Mindenki másnak meg egy jó poén, ami inkább részleteiben tud működni.

The Black Keys – Let’s Rock

Már-már úgy tűnt, hogy nem nagyon lesz új Black Keys-album a 2014-es Turn Blue után, de sohase mondd, hogy soha, Dan Auerbach egy laza szóló után visszatért Patrick Carney mellé a The Black Keysbe, és csináltak egy… Black Keys-lemezt, amiben aztán tényleg egyetlen meglepő pillanat sincs, csak megjegyezhető riffek, néha picit túlságosan is visszafogott energiák, de az biztos, hogy még mindig pontosan tudja ez a két faszi, hogy mit csinál. Még mindig olyan gitárriffeket írnak, amitől az ember egyből bólogatni kezd, még mindig annyi erő van a dalokban, hogy az simán elviszi a balhét, és most őszintén, ha valakik ilyen irdatlan energiák birtokában vannak, akkor baj az, hogy nem akarnak meglepni? A Black Keys egy atombiztos zenekar lett, akik azt csinálják, amihez értenek, olyan dalokat, mint a bulirobbantó Lo/Hi vagy a lazán táncos Get Yourself Together, és még akkor is, ha egyébként néha egy kicsit álmosabb az összkép annál, mint amit várna az ember, olyan a Let’s Rock, mint egy amerikai road movie filmzenéje, úgyhogy be kell rakni a kocsiba, és feltekerni a hangerőt, talán ettől Kelenföld és az Ecseri között egy kicsit olyan lesz, mintha a 66-os úton vezetnél, ahol egyébként valamiért dugó van.

Bruce Springsteen – Western Stars

A Főnök ezúttal szólóban, az E Street Band nélkül csinált lemezt (erre a 2014-es High Hopes óta nem volt példa), ami mindössze annyit jelent, hogy hangzásban kicsit más, de dalszerkesztésben nagyon is „tipikus” Bruce Springsteen-dalok gyűjteménye a Western Stars, ami olyan, mintha egy westernfilm poposabb soundtrackje lenne, és persze az elejétől a végéig zseniális munka, de hát Bruce Springsteen nem is nagyon ad ki a kezei közül közepes albumokat. A Western Stars nagyon amerikai, nagyívű és gyönyörű. Benne van a Boss óriási szíve és lelke, ami olyan slágereket hoz ki belőle, mint a Tucson Train, és olyan meglepő dalokat, mint a There Goes My Miracle, amiben Springsteen isten bizony úgy énekel, hogy rá sem lehet ismerni. Egyértelműen szentimentálisabb a szokásosnál a Főnök, de még ezért is csak szeretni lehet. Nagyon várjuk az E Street Banddel közös lemezt is, ami állítólag még idén kijön.

Thom Yorke – ANIMA

Már régóta mondogatjuk, hogy a Radiohead lehet, hogy jobban járna, ha Thom Yorke elképesztő elektronikus agymenéseit a szólólemezére tartogatná, de most már ott tartunk, hogy nagyon várjuk Yorke szólóit is, főleg, ha azok olyanok, mint a ANIMA. Thom nem volt épp a legjobb formában, amikor összehozta a dalokat, szorongásával nem tudott mit kezdeni, és azzal sem, hogy képtelen volt írni, de mégis összejött ez a lemez, és ebben nagy szerepe van a jó öreg Nigel Godrich-nak, akinek Thom átküldte a félkész trackeket, a producer pedig befejezte őket. Az eredmény zavarba ejtően csodaszép, felemelő és földbe döngölő lett, néha álomszerűen szép, mint a Dawn Chorusban, néha pedig lázálomszerű, mint a The Axe-ben, és valahol igen, pont olyan az egész, mint egy hosszúra nyúló álom, amiből a lemezt záró Runwayaway-ben úgy ébred az ember, hogy isten tudja, miért, de akarja újra. Bizarr, gyönyörű és magával ragadó. Nem is vártunk mást.

Mark Ronson – Late Night Feelings

Mark Ronson nem sűrűn csinál lemezt, de amikor mégis, akkor az elég nagyot szól. Vagy legalább egy dal nagyot szól róla. Valljuk be őszintén, különösebben nem emlékszünk a 2015-ös Uptown Special című lemezre, de az Uptown Funkra annál inkább, és nagy valószínűséggel így lesz a Late Night Feelingsszel is, bár ezen egy akkora gigasláger sincs, mint az Uptown Funk, viszont van rajta több simán elég nagy sláger, ahhoz, hogy jó legyen. Ahogy azt Ronson mondta, olyan a lemez, mintha tele lenne szomorú partirobbantó dallal, és ha partit nem is robbant, azért kissé ’80-as évekbe hajló slágerek azért vannak. A főszereplő itt persze a Nothing Brake Likes a Heart Miley Cyrusszal, de a Lykke Livel közös címadó dal is erős versenyző. Elsőre kissé felejthető, másodjára már sokkal jobb, harmadszorra viszont eléggé beleül az ember fülébe. Ha utálod a nyarat, de azért még szomorúan is táncolnál, akkor tessék, ez a te lemezed. Aztán vigyázz, ne sírd tele a hekket a tányérodon.

The National – I Am Easy To Find

Jó, oké, nagyon nem most jött ki a National-album, de beszélnünk kell róla. Nagyon sokan kezdték puffogtatni, amikor bejelentették őket a Sziget egyik headlinereként az „azokmegkik”, illetve a klasszikus „senkiháziak kezében van a popszakma”-örökbecsűeket, pedig a National járt már a Sziget Nagyszínpadán is többek között, és nem azért, mert Parov Stelar épp nem ért rá. A zenekart annak ellenére, hogy többnyire merengős, szomorú, de csodaszép zenéje miatt lehet imádni, élőben brutálisan jól működik, és ez a tökéletes lemez-tökéletes koncert kombó bőven a csúcsra repítette őket, így igen, nagyon is jogos az a Sziget Nagyszínpad, és bár múltkor is nagyon jók voltak, talán most lesznek igazán zseniálisak. A szokásoshoz képest sokkal játékosabb, felemelőbb és még az átlagnál is kreatívabb I Am Easy To Find ugyanis olyan, mint egy játékos álom, tele nagyon meglepő pillanatokkal, olyan hangszerelési megoldásokkal, amiket elsőre néha nehéz is felfodni, egy tonnányi szépséggel, amit isten tudja, hogyan lehet élőben eljátszani, de állítólag nagyon is el lehet. Nézd meg hozzá a 26 perces kisfilmet is, amit Mike Mills forgatott az albumhoz Alicia Vikanderrel. Egy csoda. Nagyon meglepő lenne, ha az I Am Easy To Find nem lenne ott az év lemezeinek top 10-ében.

Travis – The Man Who / Glastonbury ’99

Az a helyzet, hogy beszélnünk kell két olyan lemezről is, ami idén lett 20 éves. Hogy miért? Mert a Travis The Man Whoja még mindig minden idők legjobb lemezei között van, ami óriási hatással volt az indie alakulására, ami olyan slágereket adott a világnak, mint a Why Does It Always Rain On Me?, a Driftwood vagy a Turn, és ami az akkor már egyébként egy lemez után is ígéretesnek tűnő banda karrierjét kilőtte egy időre az űrbe. A The Man Who 20 éves, ezért kiadták újra egy extra kiadásban vagy ha úgy jobban tetszik, deluxe box setben 2 vinylen, 2CD-n egy 58 oldalas könyvecskével, és persze a már kötelező B-oldal gyűjteménnyel. Ehhez még hozzá lehet csapni szintén vinylen és CD-n a ’99-es legendás Glastonbury-koncertet is, ahol az első két lemezről 16 számot nyomtak el, és csak egy baj van vele, hogy nem lehettünk ott élőben.

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon