Hiába a Nemzeti Filmalap támogatása, a pénz nem old meg semmit. Itt a nagy füzet, ami a Karlovy Vary-i filmfesztivál nagydíját is elhozta. Többnyire nem jó, és bántóan felesleges.
Egyszer egy barátomnak meséltem, hogy új magyar drámát forgatnak, mire megkérdezte, hogy holokausztos lesz-e, vagy '56-os. És akkor rájöttem, hogy valóban nincs más opció, mi egy ilyen ötvenhatozós, második világháborúzós nemzet vagyunk. Mármint mozis értelemben. Is. Ki tudja, miért. Annyi szép vagy búsulásra okot adó téma lenne még, de mindig ezt húzzuk ki a kalapból, vagy egy Szabó Magda-kötetet, amikor arra kerül a sor, hogy valaki megfelelő forgatókönyvet válasszon következő projektjéhez.
A nagy füzet is (milyen meglepő) egy második világháborús történet, amely egy elválástól rettegő ikerpár sztoriját meséli el, pont úgy, ahogy a magyar filmek az ilyen történeteket szokták. Zsidóüldözés, háború, gyerekbántalmazás, meztelenség, nélkülük nincs magyar dráma, ha fene fenét eszik is, talán még egy jövőben játszódó, soha el nem készülő hazai búslakodásban is muffot villantana Tóth Orsi. Mert kötelező. És lám-lám, itt is lekerül róla a textil, bár hozzá kell tenni, a színésznő talán élete alakítását hozza ebben a műben Nyúlszájként.
Szász János új filmje embert próbáló darab, folyamatosan, bő kézzel adagolja a nyomort, amit végülis már megszokhatott a magyar néző, hiszen a nemzeti filmgyártásunknak valamiért elkötelezett célja az, hogy a kedves jegyvásárló szúró mellkasi fájdalmakkal hagyja el a mozit a stáblista befejeztével. És most nem arról van szó, hogy A nagy füzet annyira rossz film lenne, közepes, és Karlovy Varyban úgy került ki győztesként, hogy a többi (biztos források szerint) kifejezetten gyenge darab volt.
Molnár Piroska továbbra is az ország egyik legzseniálisabb színésznője, a srácok vadbarom nagyanyjaként egyszerűen tökéletes. Az Gyémánt-ikrek szódával elmennek, Ulrich Tomsen az SS-tiszt szerepében megteszi, ami tőle telik. Ezzel nincs baj. Azzal sem, hogy a sztori szépen megírt darab, Kristóf Ágota eredeti könyvére egy rossz szavunk nem lehet. A hangulat kellően nyomasztó. Akkor hol itt a probléma?
Ott, hogy végig azon gondolkodsz majd, miért történik mindez. Minek kell még egy depressziós, mélyre húzó, háborús magyar dráma, hiszen annyiszor láttuk már az egészet. Lehet, hogy a világ többi részén nagyot tarol a film, hiszen a szerencsésebb vidékeken van választási lehetőség, ott a dráma szó nem azt jelenti, mint a mi aprócska, magyar filmgyártásunk esetében, nincs mindig ötvenhat, nem szólnak mindig a világháborús fegyverek.
A nagy füzet minden teljesen nyilvánvaló hibája ellenére is a jobban sikerült háborús magyar drámák közül való, eléri, amit szeretne, szenvedni fogsz közben, nagyon, kérlelhetetlenül és egyre jobban, hiszen ezt akarja, aztán jön az a bizonyos szúró mellkasi fájdalom, és abban a pillanatban rájössz, hogy tulajdonképpen eleged van a magyar filmekből. Mert olyan ez, mint a magyar foci. Lehet magyarázni az eredményt, de a lényeg mindig ugyanaz: többnyire a néző húzza a rövidebbet. Nem ez a mű fogja megmenteni a magyar filmipart. Jó lenne már, ha nem csak háborús regényeket vennénk elő megfilmesítés céljából, mert kezd egyre unalmasabb lenni ez a múlton révedező mélydepresszió.