Éneklő színész = nyomorult mozinéző? – A nyomorultak-kritika

Mennyire lehet kedves a férfiszívnek egy musical-film, amelyben ráadásul alig néhány mondat hangzik csak el prózában? Hát elég kevéssé, és ez nagy kár.

Mert a világ egyik legnépszerűbb musicaléről beszélünk, amelyet nem kisebb név, mint Tom Hooper rendező (A király beszéde) vitt nagyvászonra igencsak remek minőségben, nagyon jó színészekkel, csak hát éppen fájni fog mindazoknak, akik még említés szintjén sem bírják elviselni a musicaleket. Még akkor sem, ha egyébként a film szinte minden pontja eszméletlenül látványos és remekül összeszedett, Oscar bácsi pedig biztosan többszörösen fog kopogtatni az ajtón márciusban. Főleg Anne Hathaway várhatja nagy erőkkel érkezését, hiszen mindössze tizenöt percben lejátssza (és énekli) a teljes idei női mezőnyt a vászonról. Libabőr. Tényleg.

Pedig egy férfiaknak szóló sztorival állunk szemben, ha másképp közelítjük meg a klasszikus történetet: egy bizonyos Jean Valjean (Hugh Jackman) szökött fegyencként javulni készül, de az őt üldöző kőkemény kopó, Javert (Russell Crowe) nem hagyja futni. Közben Valjean összeszed a gettóból egy nehéz sorsú prostit, Fantine-t (Anne Hathaway), aki gyorsan halálát leli, és a férfira hagyja lányát, akit gonosz fogadósok (Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter) vernek szinte minden nap. Ha mindez Harlemben játszódna, sokkal több férfi ülne a be a mozik foteleibe.

De a sztori ugyebár Párizsban pörög le, két és fél órában, végig élőben énekelve, sok-sok közelivel. Jackman és Hathaway remekül játszik és dalolászik egyszerre, nem nagy meglepetés, nem ma kezdték a szakmát, Crowe eddig csak saját zenekarában (The Ordinary Fear of God, illetve korábbi nevén 30 Odd Foot Grunts) barátkozott a hangokkal, közepes minőségben, de rossznak semmiképp sem volt mondható. Az örök Ali G természetesen idióta szerepet hoz, hangja pedig alig akad, de senki sem róná fel neki ezt hibaként. Papíron tényleg minden a helyén van, de amikor a szereplők sokadszorra is dalban mondják el bánatukat, mi inkább odakint mondanánk el ugyanazt, prózában, valamelyik közeli csaposnak.

A nyomorultak-nak helye van az év legjobb filmjei között, csak éppen nem lehet mindenkinek ajánlani. Nem tökéletes, néhol tényleg zavaró, de aki kicsit is barátkozik a musical műfajával, és szeretné énekelni hallani a filmben szereplő színészeket, nem fogja megbánni a mozijegyet. De egyetlen dolgot nem tudunk nem megjegyezni: ha A nyomorultak-ban benne van Jackman, azaz a Farkas, és Amanda Seyfried, azaz Piroska, akkor tulajdonképpen mi is a film mögöttes üzenete?

7/10

Tovább:
A Player legfrissebb cikkeihez
Yann Martel: Elég valószínűtlennek tűnt, hogy Hollywood megvenné valamelyik történetemet!
Az elektromos BMW-k negyven éve

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon