„Hogyan lettem kőgazdag” című vetélkedőnk következő versenyzője a brit Paul Raymond szexcézár, akinek, mint ebből a filmből kiderül, unalmas élete volt.
Egyik kedves barátom mesélte, hogy azért rossz a szex angol lányokkal, mert csak a tengeri csillag pozíciót ismerik, azaz szétvetik kezüket-lábukat, és várják, hogy megdolgozzák őket. Valami ilyesmi a baj A szenvedély királya című életrajzi filmmel is, amit Michael Winterbottom rendező teljesen érthetetlen okból szinte majdhogynem tökéletesen elhibázott. Jól néz ki, de unottan fekszik és várja, hogy a néző oldja meg a problémáját.
Paul Raymond volt az első merész vállalkozó, aki sztriptízbárt nyitott Angliában, majd rájött, hogy a meztelenségben bizony igencsak komoly lóvé rejlik, amelyet a végletekig ki is sajtolt a fedetlen női testrészek bámulására éhes közönségből. Közben kokainnal és csöcsökkel kikövezett úton haladt előre, de mint a legtöbb karrier, ebből sem hiányozhat legalább egy tragédia. Aztán stáblista. Mehetünk haza. Raymond életében bizony nincs benne egy jó film lehetősége.
Mert egy jó filmhez igazi karakterek kellenek. Az, hogy létezett egy ember, aki gyakorlatilag szerethetetlen, de még csak valódi egyénisége sincs, nem túl érdekfeszítő, mint ahogy egy idő után az sem, hogy folyamatosan az arcunkba tolnak egy-egy ruha nélküli lányt, aki vélhetően majd eladja a show-t. Hát nagyon nem adja el. A szenvedély királya száz percében nincs más, csak csöcsök, de még ezt az élvezetet is elrontja a teljesen dilettáns rendezés.
Winterbottom filmjében csak úgy megtörténnek a dolgok, mindenféle magyarázat nélkül megyünk végig a cselekménynek nevezett történéshalmazon, ami hol dokumentarista, hol pedig nagyjátékfilmes stílusban pörög. Nincs igazi történet, Raymond életének fontosabb állomásait nem vezeti fel semmi, hopp, hirtelen már színházban vagyunk, hopp, most már szexlapot adunk ki. Ezt bevezetjük egy pár másodperces dialóggal, aztán csókolom, mindenki mehet a dolgára. Mintha egy papírról olvasnánk a fontosabb állomásokat, amelyre csak úgy tételesen, röviden van felskiccelve a brit erotikakirály élete.
Elmondjuk, száz perc alatt mit tudsz meg Raymond munkásságáról és személyiségéről: Paul Raymond egy nettó pöcs volt, aki egy sztripper miatt elhagyta a családját, kokainistát nevelt a lányából, majd összezuhant. Köszönjük, majd értesítjük. Szerencsétlen Steve Coogannek nem adnak semmit, amivel játszhat, nyűglődik is rendesen, és az is egyre gyanúsabbá kezd válni, hogy Imogen Poots sem több egy csinos pofikánál, akit aranyos, kislányos szép arca ad el. Szegény lánynak annyira nem hiszed el, hogy csak úgy kedvtelésből felszippant egy csík kokaint, hogy az valami bődület, az egyre inkább junkie-vá váló Debbie szerepét egyszerűen nem tudja meggyőzően alakítani, de legalább mindig mosolyog és szép.
A szenvedély királya az utóbbi évek egyik legrosszabb életrajzi filmje. Bár látványban nagyon szépen idézi meg a Soho császárának korszakait, sem sztorijában, sem pedig színészi játékok terén nem üt meg egy középszerű kategóriát sem. Minden pillanatát ismered már más filmekből, de azokban legalább igazi karakterek szenvednek. Kartonpapír-figurákért az ember ritkán aggódik, nagyszerűnek látszó, de unalmas életeket hihető dráma nélkül pedig minek nézzünk moziban?