Egy remake lényege az lenne, hogy valami mást nyújtson, mint az alapanyag, amiből készült. Vagy szórakoztasson, de azt nagyon. A szépség és a szörnyeteg inkább az utóbbit választotta.

A Disney úgy döntött, hogy nem élhetünk a teljes animációs filmográfiájuk élőszereplős változata nélkül, ami elsőre azért elég pocsékul hangzott, de aztán kiderült, hogy nagyon is tudják, mit csinálnak. Az Alice Csodaországbanon kívül minden filmjük telitalálat. Remek volt a Kenneth Branagh-féle Hamupipőke, egészen elképesztően jó volt John Favreau Dzsungel könyvéje is, és tisztán látszott, hogy mit akar ezekkel a remake-ekkel a Disney. Nem egy az egyben akarta újraforgatni színészekkel a régi sztorikat, hanem kicsit más oldalról megközelíteni azokat, vagy sokkal felnőttesebb módon elmesélni őket, mint például A dzsungel könyvét, sőt, még arra is képes volt, hogy egy régi, meglehetősen béna filmjét egy remake-kel sikerre vigye. Igen, az Elliott, a sárkányról van szó. Erre itt van A szépség és a szörnyeteg, ami takkra pont olyan, mint a rajzfilm, úgyhogy joggal merül fel a kérdés, hogy most akkor mi van?

Bill Condon új verziójában majdnem minden a rajzfilmben látottak pontos mása. Nincs új szemszög, nincs felnőttesebb mese. Csak a régi történet van, a régi módon előadva, ezúttal nem csak rajzolt szereplőkkel. De a helyzet szerencsére nem ennyire egyszerű. Az az igazság, hogy ezzel a nagyon pontos és precíz másolással a készítők a régi rajongókat szolgálják ki, akik elmorzsolnak egy könnycseppet, ha meglátják az ismerős jeleneteket, amik legtöbbször nem csak hogy ismerősek, hanem pont ugyanazok, de mindegy is. Az új belépők pedig, akik nem látták a régi rajzfilmet, úgysem tudják, hogy mihez kellene hasonlítani. Mindenki nyer.

Azt azonban nem lehetett megjátszani, hogy 100%-ban ugyanazt adják a mozijegy áráért, amit ’91-ben. A forgatókönyv ezért több újítást is tartalmaz, ami egyébként annyira nem baj, hogy nagyon nem baj. Nem tudom, ki mennyire emlékszik a régi rajzfilmre, de én gyorsan megnéztem az új verzió előtt, és feltűnt, hogy mennyire nincsen megmagyarázva benne elég sok minden. Iszonyú gyors tempóban halad a film, mindössze 84 perc, nincs ideje magyarázkodni. Ez a mozi azonban több mint két órás. Bőven van idő lassabban haladni, és bevenni olyan elemeket is, amelyek eléggé hiányoztak a régi változatból. Kiderül például, hogy mi történt Belle anyjával, és kicsit erősebb képet kapunk arról is, hogy a herceg, akit szörnnyé változtatott a varázslónő, mennyire is volt paraszt fénykorában. Spolierveszély: fullba nyomta.

Annyira, hogy nem csak szörnnyé változtattad volna, hanem Bruce Willisszé egy utálom a négereket táblával a nyakában. De ezek a keményvonalas extrák, akadnak azért kisebb változtatások is. Belle például már nem csak egy szép és kedves lány, de a jelenlegi Disney-sztenderdeknek megfelelően szép, kedves és nagyon ügyes, ha kell gépeket szerel, ha kell, zárakat tör fel, ha kell, mosógépet fejleszt ki magának. Zanussi McGyver Belle.

Emma Watson egyébként jó választás volt, mert tényleg olyan ártatlanul szép, de azért valljuk be őszintén, túl sokat nem kapott, amivel játszhatott volna, Belle szerepe nagyjából abból áll, hogy szépnek kell lenni, közben pedig néha kedvesen, néha pedig mérgesen nézni. Ezt Emma Watson mind tudja. A szörnyet alakító Dan Stevens és a mögötte álló CGI-animációs hadsereg sem fog a mennyekbe emelkedni, de amit kell, azt tudják. Bár azt azért hozzátenném, hogy A dzsungel könyvében ennél százszor komolyabb minőségű számítógépes animációt lehetett látni.

És ha már CGI, akkor egyből el is érkeztünk a film egyik legkényesebb pontjához. Nem, nem ahhoz, hogy LeFou karaktere meleg lett, arról majd később. Szóval a film legkényesebb pontja a CGI-karakteranimáció. A rajzfilmben rajongtunk Lumiere-ért, Cogsworth-ért, Mrs. Pottsért, Madame Garderobe-ért, hiszen annyira édesen diznisen voltak megrajzolva, hogy kellett minden, amire rá voltak nyomva. Azt erősen kétlem, hogy valaki majd pólóra akarná nyomni az új Lumiere-t, és abban sem vagyok biztos, hogy egy hónappal a film megtekintése után bárki is emlékezni fog arra, hogyan nézett ki egyáltalán. Sajnos ezek a régi imádott karakterek mind jellegtelenek. Valahogy nem sikerült nekik igazán erős karaktert adni, persze vizuális értelemben, hiszen maguk a karakterek pont olyanok, mint régen, talán még a mondataik is ugyanazok. A dalaik is. Na mondjuk azok a dalok ki vannak dolgozva flottul, néhol olyan 3D-s látványorgiával megtámogatva, hogy néha megtapogatod a szájpadlásodat, nem tapadt-e rá egy bélyeg véletlenül.

Na de leszámítva a néha túlságosan is látható CGI-nak tűnő CGI-t, és a kastély tárgyainak semmilyenségét, azért ez a film eléggé jó. Mégpedig azért jó, mert mocskos módon ráültet a nosztalgiavonatra. Egyes színészválasztásai is olyanok, mintha róluk rajzolták volna a ’91-es karaktereket. Luke Evans Gastonja például abszolút kiköpött mása rajzfilmbéli társának, de Josh Gad is megnyerte a rajzfilmkarakter-hasonmásversenyt Lefou-val. És ha már itt járunk, akkor igen, beszéljünk arról, hogy Lefou meleg lett, és ezen kiborult a fél világ. Emberek, hát ennyire rohadtul ráértek? Azt sem tudtátok, miről van szó, és egyből tiltólistára került a film néhány moziban? Most komolyan azt hittétek, hogy a Disney majd Brokeback Beautyvá fazonírozza?

Lefou és Gaston bromance-e már a régi filmben is kicsit félreérthető volt, és itt végre nem érthető félre. Itt igenis ki van mondva, hogy Lefou miért is csodálja annyira Gastont, aki most hála istennek nem veri őt úgy pépesre, mint a rajzfilmben, de csak a háta mögött csodálja persze, egy-egy eleresztett félmondatból derül csak ki mindez, és ez így valami rettenetesen vicces. És ennyi. Tovább lehet lépni. Nincs itt semmi látnivaló, de főleg felháborodni való nincs.

Josh Gad és Luke Evans egyébként mindketten a film legerősebb pontjai, a többieknek nagyjából esélyük sincs arra, hogy nagyot alakítsanak, mert a szerepük egyszerűen nem teszi ezt lehetővé. Mindettől függetlenül szórakoztató lett ez az élőszereplős változat, ami szolgalelkűen felmondja a leckét, egy-két új dalt is ad a régiek mellé, szépen néz ki, és elvisz magával, csakúgy, mint a régi változat, de akkor is, ez csak a ’91-es klasszikus tökéletes másolata. Túlságosan kerüli a kockázatot, és nem hajlandó arra, hogy akár csak egy pillanatra is letérjen a rajzfilm által kikövezett útról. Végigmegy rajta újra. A rajongó örül. A kassza csörög.

De azért ha lehet kérni, a következő remake-ek inkább legyenek olyanok, mint A dzsungel könyve volt. Én mondjuk bírnék egy sokkal sötétebb, realistább változatot a közelgő Dumbo-filmből.

7
  • Egy-két plusz adalékon kívül semmi újat nem tesz hozzá a \'91-es rajzfilmhez
  • Josh Gad és Luke Evans parádéznak
  • Annak ellenére is szórakoztató maradt, hogy a CGI-karakterekben jóval kevesebb az élet

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon