3 lemez, amit meg kell hallgatnod a héten. Lehetőleg sokszor.

Tool – Fear Inoculum

Nehéz bármit is mondani az új Tool lemezről, de muszáj beszélni róla. Egyrészt azért is, mert ahogy sejteni lehetett, nem most kezd el majd pocsék albumokat gyártani a banda, másrészt azért, mert a Fear Inoculum bebizonyította, hogy nem feltétlenül kell félni egy elvileg elátkozott, soha befejeződni nem akaró projekttől. Szinte minden évben hallani lehetett arról, hogy most már tényleg készül valami, most már nem kell sokat várni, de aztán nem maradt, csak a nagy büdös Tool-semmi. 13 év nagy idő. A 10,000 Days 2006 után azon kívül, hogy egy újabb szerethető lemezt adott, véget nem érőnek tűnő várakozást hagyott maga után, amit a Fear Inoculum teljesen valószínűtlen elérkezése mintha semmissé tett volna. Mintha nem is vártunk volna ennyit rá. Mintha az egész hercehurca meg sem történt volna.

Azért is történhetett ez, mert a Tool már megint egy fantasztikus lemezt készített, amibe belekötni szinte lehetetlen, és ha lehetne is, nem lenne érdemes, mivel a szokásos tripre visznek a szokásos magabiztossággal, és bár igazán semmi nagyon meglepő nem történik az albumon, az ember leesett állal hallgatja majdnem 80 percen keresztül. 79:10, ilyen hosszú lemezt már nem sokan készítenek, pláne nem úgy, hogy ez mindössze 7 dalt jelent (a digitális verzió még hosszabb és vágatlanabb, 10 dal, 86 perc, de talán 7 dalban tömörebb az élmény). Kiemelni róla egyetlen dalt képtelenség, egyben üt igazán, és pont ezért lehetett nehéz első kislemezt is választani róla, mivel önmagában a címadó dal lehet, hogy semmilyen extrát nem nyújt, de a lemez első dalaként tökéletes helye van. Valahol azért is okoz akkora boldogságot a Fear Inoculum, mert ennyi idő alatt sem volt képes jelentősen változni a Tool, betonbiztos alapokon nyugszik a dalszerzés náluk, a hangzás a régi, ezzel a képlettel pedig képtelenség tévedni. Kell idő, amíg megemésztjük ezt a csodálatos albumot. Nem baj, ráérünk.

Lana Del Rey – Norman Fucking Rockwell!

Lana Del Rey valahol olyan volt mindig is, mint egy egyszer majd beváló ígéret, mint egy jó, de azért nem annyira jó előadó, akinek ugyan vannak már gigaslágerei, de mindig is tudtad, hogy sokkal több van benne. Egészen eddig kellett várni arra, hogy beérjen. A Norman Fucking Rockwell egy tökéletes Lana Del Rey-album. Sokkal komplexebb és sokkal hangulatosabb, mint amit eddig letett az asztalra. Itt nincsenek gyenge dalok, de a szokásos melankóliát a csúcsra járatja Lana úgy, hogy közben kitépi a szívedet, ha ahhoz van kedve. Van rajta a szokásos merengésből is bőven, de a már kislemezként is kiadott Doin' Time például már egy sokkal játékosabb és ezerszer imádni valóbb Lana Del Reyt mutat, aki ezúttal még drámaibb tud lenni, és valahogy sikerült annyi emlékezetes témát írnia, amennyiért más a fél életét odaadná. Tökéletes filmzenéje lesz az ősznek, és az évszakoktól független borongós hangulatoknak.

Blahalouisiana – Minden rendben

Az isten se tudja, hogy egy jobb helyen, jobb időben meddig juthatna a Blahalouisiana, csak azt érezni, hogy valami nem oké. Az a zenekar, aki olyan dalokat ír, mint a Minden rendben gyakorlatilag bármelyik trackje, annak jóval nagyobb közönség előtt kellene játszania, de eléggé úgy tűnik, hogy a banda így is jól érzi magát, csak hát valahol eléggé igazságtalan a dolog. A Blahalouisiana az ország egyik legjobb zenekara lemezen és élőben is. Nem változnak markánsan zeneileg, de egyáltalán nincs rá szükségük, egyre jobban hangoznak a szövegeik magyarul, baromi jól szólnak, és továbbra sem írnak gyenge dalokat. A Minden rendbenen sincs gyenge dal, 10 szám, nem is kell több, bőven elég ahhoz, hogy egy feszes albumot kiadjon. Egy néha merengős, néha táncolós buli ez, aminek főszereplője az eddig kiadott három kislemez (Nem vagyok egyedül, Nekem az nem elég, Testemnek ha engedem). Nincs is értelme túlmagyarázni: hallgasd meg, menj el koncertre, és tedd boldoggá a zenekart. Megérdemlik.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon