Rengeteget kellett várni az Ace Combat 7-re. Jöhetett volna korábban is, de most végre itt van, és mindent tud, amit egy arcade repülős játéknak tudnia kell. Teszt!
Kevés Xbox 360-játék volt rám olyan hatással, mint az Ace Combat 6. Egyszerűen imádtam repkedni vele órák hosszat, és hentelni az ellenfeleket, nem tudtam megunni, és nem tudtam haragudni rá még akkor sem, ha sokadjára sem tudtam megcsinálni benne valamit, mert érdekelt, hogyan lehetnék jobb pilóta, hogyan lehetnék ügyesebb játékos, hogyan küldjem el a francba az éppen aktuális ellenfelet egy akkora robbanás kíséretében, amekkorát még a Holdról is jól látni.
Az Ace Combat aztán elfelejtődött. Jöttek ugyan folytatások, de egy újabb számozott epizódra 12 évet kellett várni. Ennyi idő után pedig elvárja az ember, hogy a Bandai Namco valami olyat adjon ki a kezei közül, ami veszettül szórakoztató, jól néz ki, és brutálisan leköti az embert sok-sok órára. A hetedik rész szerencsére mindent tud.
Az Ace Combat 7: Skies Unknown egyáltalán nem csalódás, sőt, egy remekül megkomponált repülős akció-eposz, amire azért lehet, hogy nem kellett volna ennyi időt várni. Több okból sem. A játék szép ugyan, de egyáltalán nem annyira arcletépősen csodagyönyörű, mint amilyennek a videók alapján tűnt. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne szép, mert nagyon is az, csak azt vártuk, hogy a generáció legjobbjai között áll majd a dobogó valamelyik fokán, de még a legjobb ötbe sem fér bele.
Mindegy, ezek csak az előzetes elvárások voltak, amelyek túl magasra lettek belőve. Az Ace Combat 7 mindettől függetlenül remek. Azért is remek, mert ki voltunk éhezve rá. Nem igazán vagyunk elkényeztetve hasonló játékokkal, és nagy valószínűséggel továbbra sem leszünk. Ez az arcade repülősdi valamiért nem annyira megy, de az Ace Combatnak legalább jól áll, és pontosan tudja, mit is akarunk tőle 2019-ben.
Nagyjából azt, amit az Ace Combat 6-tól kaptunk 2007-ben, csak kicsit aktualizálva. És tulajdonképpen pont azt is kapjuk. Egy könnyen kezelhető, egyszerű, de mégis néha kellemesen nehéz akciójátékot, aminek még sztorija is van, nem is rossz, bár egy kicsit kusza, de pont ettől érdekes.
Több szálon futnak a történések, de többnyire egy Trigger nevezetű pilóta bőrében repkedünk, aki az egyik legjobb a szakmájában. Szokás szerint a jó öreg fikciós világunkban szállunk gépeinkkel, ahol Osea és Erusea háborúban áll egymással, a középpontjában pedig egy űrlift áll, ahol mondjuk úgy, eléggé megszívjuk, mert az egyik pont ott történő akció közben meggyilkolják a korábbi elnököt, és mindenki szerint nagyon úgy tűnik, hogy mi voltunk azok. Ez egy rövid felvezetés után elindít egy eléggé erős történetet, amely olyan minőségű átvezető videókkal van tálalva, hogy attól az ember szája tátva marad.
Kicsit olyan ez az egész, mintha a Namco jóval előbb meg akarta volna csinálni a Top Gun 2-t, ami valahol érthetetlen. Abban is drónok ellen harcol majd Tom Cruise állítólag, ha maradtak az eredeti terveknél, és itt is szinte azonnal modern repülő katonai eszközöket igyekszünk rakétákkal atomjaikra robbantani. Nyilván a Top Gun 2 azért nem lesz ennyire „japán”, de azért elég furcsák az egybeesések.
A sztori mellett a küldetések is eléggé erősek lettek szerencsére, és bár lehet, hogy egyikük-másikuk kicsit repetitívnek tűnik majd egyáltalán nem fog senki sem unatkozni a missziók alatt. Az első pár még elég könnyen adja magát, utána viszont meglódul a paci, és jönnek a komplexebb feladatok, amelyek normal nehézségi fokozatban is simán megizzasztják az embert.
Az Ace Combat 7-ben van lehetőség fejleszteni a gépeinket, és nem is árt, ha boldogulni akarunk. Bár úgy néz ki, hogy különösebben nem nehéz repkedni a levegőben, azért jobb, ha beleállunk a pénzgyűjtésbe, és a fejlesztésbe, és jobb, ha betartunk bizonyos szabályokat. Felhőkben például nem repülünk sokáig, és a gyors manőverezést segítő dupla triggernyomkodást sem érdemes túlzásba vinni, mert a gép könnyen irányíthatatlanná válik, és ha mondjuk alacsonyan szállunk, akkor ez akár a végünket is jelentheti.
A rakétáink száma is véges, magyarul jobb, ha nem könyöklünk rá a kilövés gombjára, mert a végén nem marad más, csak a gépfegyver, azzal meg nem biztos, hogy sokra megyünk. Az biztos, hogy nagyon sűrűn fogunk anyázni egy-egy misszió miatt, és többször fogjuk újra játszani egyes részeit bizonyos checkpointok után, mert sokszor hiszi azt az ember, hogy mennyire nagy legény, közben pedig a játék megeszi reggelire.
És közben azt veszi észre az ember, hogy nincs oka nem szeretni az Ace Combat 7-et. Egyszerűen annyira szórakoztató, és annyira hiánypótló, hogy nincs mese, már az első öt percben megvesz kilóra, és ha ez megvan, akkor már teljesen biztos, hogy ez nem változik. Főleg, ha az ember még egy kicsit jobban belenéz, hogy mit adnak a szokásos single player extravaganza mellé.
Ha az egyjátékos kampány nem lenne elég, akkor ott van a multi, mondjuk egy jó kis Battle Royale, amelyben még akár fel is lehet küzdeni magunkat jobb szintre, mivel az ellenfeleink eleinte olyan kíméletlenül fognak levadászni minket, hogy az valami egészen hervasztó. Viszont ha sikerül felpumpálnunk kicsit a tudásunkat, akkor nagyon jól járunk, és nem feltétlenül csak anyagilag (igen, játékban elkölthető pénzt is kapunk a sikerért).
Az Ace Combat 7 összességében egy szuper játék. Lehet, hogy nem a világ legszebb játéka, de ettől még nagyon szép, az irányítása arcade-esen egyszerű, de nagyszerű, a története érdekes, a multija kellemes, ráadásul még VR-kompatibilis is, és mi lehet jobb, mint egy repülős akciójátékot VR-rel játszani?! Mondjuk lehet, hogy nem különösebben bírja az ember gyomra, de akkor is kellemes adalék, és ennél közelebb már nem juthatunk a Top Gunhoz. Ha van VR-ed, vagy ha csak bírtad a korábbi Ace Combat epizódokat, akkor ez bizony egy kötelező vétel. Reméljük, nem kell megint 12 évet várni egy számozott epizódra, bár most ezzel elleszünk egy darabig.