A séf kapcsán a VOX mozimagazin összegyűjtötte, mely filmek közben futott össze a nyáluk, melyek után ragadtak főzőkötényt, vagy melyek ösztönözték őket álmodozásra, hogy a fakanalat elhajítva repülőjegyet foglaltassanak Toscanába, Párizsba vagy Provence-ba, mert ott biztosan omlósabb a bagett és ízesebb a romantika.

A szex mellett csak az evés olyan foglalatosság, melyben mind az öt, bocsánat hat érzék szerepet játszik. Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy a főzőműsor filmes megfelelője a pornó, az erotikus filmé pedig az evős-szerelmes. Az mindenesetre tény, hogy egyes filmek végtelenül ügyesen manipulálják a nézőt a hedonisták hűtőszekrény/kamra/sütő által bezárt Bermuda-háromszögének irányába, miközben nem mellesleg még igazi filmélmények is. Az evés, a főzés és az étterembe járás kultúrájának ráadásul épp nagy divatját éljük, mely trend már nem csak a kiváltságosaké, sok film pedig ezt a hullámot lovagolja meg, nagy sikerrel.

Enni jó

A közhely – a főzni jóval egyetemben – ennél azért jóval szemléletesebben jelenik meg jó pár alapfilmben. Ang Lee egyik korai, tajvani rendezése, az Étel, ital, férfi, nő (1994) például remek példa arra, amikor a főzés művészete az emberi kapcsolatok analógiája lesz. A központban elsőre egy család drámája áll, időnként kedves humorral feloldva: Csu úr, Tajvan legjobb szakácsa egyedülálló apa, akinek ugyan felnőttek a lányai, mégis csak a baja van velük. A három nő csak önmaga akar lenni – más értelmezésben lázad –, s öntörvényű döntéseikkel, külön-külön másért érdekes szerelmi történeteikkel csúsznak ki egyre jobban az apa irányítása alól. Közben az étel és a főzés az életük organikus része, amihez bármikor nyúlhatnak, s amivel bármit kifejezhetnek. A film nyitójelenetében, még a stáblista alatt például csodálatosan fényképezett képek mutatják, ahogy egyetlen ember keze által elkészül a lenyűgöző, többfogásos terülj-terülj asztal, egészen onnantól, hogy a hal kikerül a dézsából, a csirke a tyúkólból. Mégsem azt érezzük, hogy egy főzőmozit nézünk, s nem is ez az utolsó alkalom, hogy a főzés terápiás jelleggel bír egy karakter számára.

A Julie & Juliában (2009) az étel, az étkezés és a főzés szeretete két női önmegvalósítás-történetbe szőve jelenik meg: míg a múltbeli szálban Julia Child (Meryl Streep) ráébred, hogy egy idegen országban milyen módon találhatná meg és fejezhetné ki önmagát és kreativitását, addig a sztori jelen idejében egy  fiatal nő (Amy Adams) tör ki a monoton irodai létből s tűz ki egy kihívást maga elé: 365 nap alatt végigfőzi – és bloggolja – az egész szakácskönyvet. Nora Ephron rendező-forgatókönyvíró érzékeny, női szemszögből mutatta meg, mennyire rögös az útja egy huszadik és egy huszonegyedik századi nőnek, ha látszólag távoli célt tűz ki magának (és hogy mennyire nincs ideje egy modern, nagyvárosi csajnak arra, hogy minden nap főzzön valami különlegeset). A film egyébként kifejezetten szórakoztató – ebben nagy szerepe van Streep elnagyolt játékának és akcentusának –, és alattomban jó pár főzési trükköt is belesulykol az erre fogékony néző agyába.

Akik főznek

A legtöbb filmes szakács alapjáraton szimpatikus a nézőnek. Vannak azonban olyanok, akiket különösen a szívünkbe zárunk, a forgatókönyv és a színész szerencsés találkozásának köszönhetően. Ilyen a L’ecsó (2007) zseniális kis patkánya, Remy, aki a legtutibb ratatouille-t készíti, s aki zabálnivaló párost alkot egy éttermi konyhásfiúval Linguinivel. Stanley Tucci 1996-os filmje, az Olasz módra két egészen különböző személyiségű étteremvezetőről és rajtuk keresztül a vendéglátás olykor összeegyeztethetetlen aspektusairól mesél: egyikük (Tony Shalhoub) önkifejezésre használja a szakácskodást s látványkonyhát épít, a másik (Tucci) pedig inkább az üzletet próbálná fellendíteni.

A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője (1996) című Peter Greenaway-filmben is a szakáccsal szimpatizálunk. Ez a film, amely a kilencvenes évek európai szerzői filmjének tipikus darabja, nem az ízek harmonikus kavalkádjáról mesél, hanem kapcsolati diszharmóniáról, drámáról, végül tragédiáról, melyhez a gazdagon terített asztalok, a gyönyörűen fényképezett ételek leginkább csak díszletelemként szolgáltak.

Lasse Hallström legutóbbi filmjében, Az élet ízei-ben (2014) a klasszikus – ha már lehet ilyen – gasztrofilmes elemeket sorakoztatja fel: kultúrák találkozása (Nyugat-Kelet), szerelem (szintén), gyönyörű ételek – nem mellesleg szép emberek – feel-good atmoszféra, csodás táj (vidéki Franciaország). A szerethető, bájos mozi ugyan csupa sablonra épül, de szerencsére Helen Mirren, az étteremvezető és az indiai séf figurái izgalmasak, mind színészileg, mind a karakterek és az általuk képviselt világok kontrasztja miatt.

Nem kifejezetten gasztrofilm, de egyik figurája annyira hitelesen pék, hogy muszáj megemlíteni: a Felforgatókönyvben (2006) Maggie Gyllenhaal tésztákat keleszt, gyúr és süt ki megállás nélkül, miközben a szerelmi szál egyre erősödik (az ő figurája egyébként remek példa arra, hogy az étellel foglalkozókat gyakran szimpatikus, az élethez és a természetességhez közelibb karaktereknek ábrázolják a filmek, akik kézzelfogható dolgokat alkotnak nap, mint nap).

Romantika a lábasok között

Ha közelebbről megvizsgáljuk, a gasztronómiával foglalkozó filmek meglepően nagy százaléka zsánerét tekintve tipikus romantikus mozi, s legtöbbször romantikus vígjáték. Mert mi hozhatna közelebb egymáshoz két a másik iránt élénken érdeklődőt, mint a közös kulináris élvezetek, és itt számos étkezéssel-szeretkezéssel kapcsolatos asszociációs szójátékra lehetőség lenne, elég csak az olyan jelzőkre gondolni, mint a forró, a párolgó vagy a felhevült. Hiszen ezek a mozik is épp az felerősödött érzékekre alapoznak.

Például rögtön itt van az egyik legalapabb afrodiziákum, a csoki. Lasse Hallström egyébként is biztos kézzel bánik a nyálas romantikával (Kikötői hírek, Kedves John, Lazacfogás Jemenben, Menedék), de legjobb filmje, a Gilbert Grape (1993) utáni második legemlékezetesebb, a Csokoládé (2000) pontosan eltalálta az összetevők arányát. Volt benne ugyanis szerethető, hús-vér női főszereplő Juliette Binoche, és lehengerlő férfi Johnny Depp személyében, valódi érzelmek, megkapó emberi történetek és mesei világ (egy francia kisvárosban csokiboltot nyitni eleve romantikus cselekedet). Itt azért meg kell említeni Roger Pratt operatőr nevét is, akinek köszönhetőek a film barnás-sárgás-aranyló árnyalatokban úszó képei, s aki miatt még az is megkívánta a csokoládét, aki amúgy nem bírná.

Még nincs vége! A cikk a VOX mozimagazin októberi számában folytatódik.

Szöveg: Vörös Adél

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés