Vannak pillanatok egy koncertre járó ember életében, amikor kikéri magának a látottakat, de a hallottakat nem. Ez egy ilyen pillanat.

A kultikus zenekarokkal kapcsolatban az embernek azért akadnak elvárásai. Ilyen elvárás például a feszes játék, a profi hangzás, de ami a legfontosabb, a szerethetőség, vagy legalább a szerethetőség látszata. Kissé furcsa, hogy Alex Turnernek egyetlen barátja sincs, aki azt mondta volna neki, haver, úgy viselkedsz, mint egy idióta. Sőt. Valahogy egyre jobban megerősödik abban a hitében, hogy a színpadon úgy kell pózolnia, mint valami zárlatos Dave Gahannek, aki rosszabb napján Elvist imitál.

Az Arctic Monkeys VOLT-bulija hagyott némi kívánnivalót maga után, hogy finoman fogalmazzak, és ezzel az állítással nem leszek túl népszerű. Pocsék volt, mert az nincs benne a pakliban, hogy egy olyan banda, aki megcsinálja a 2013-as év lemezét, gyakorlatilag hibátlan dalparkkal lövi fel magát egyre magasabb pozíciókba, úgy lépjen elő élőben, mint valami elkényeztetett kisgyerek, aki hirtelen népszerű lett, mert apa hozott neki egy bőrdzsekit törökből.

De hiba lenne mindent a teljes zenekar számlájára írni. Csak mert olyan, mint zenekar egy Arctic Monkeys-koncerten nem nagyon létezik. Ez Alex Turner egyszemélyes show-ja állandó kísérőzenészekkel, amiben sokszor még a fények is háttérbe szorítják a szerencsétlen zenekari tagokat, az est hőse azonban minden pillanatban úgy pózol, hogy kétség nem fér hozzá, ezeket a mozdulatokat bizony Turner betanulta otthon a tükör előtt. Ettől az egész úgy néz ki, mintha önmaga paródiája lenne, vagy inkább úgy, mintha Joseph Gordon-Levitt Dave Gahant utánozná valami buliban.

Egy ideje már lehet hallani arról, hogy az Arctic Monkeys pózbandaként viselkedik élőben, de ez önmagában még nem jelent feltétlenül rosszat, mivel lehet a pózolás szórakoztató, ha jól csinálják, de Turner esetében inkább az irritáló jelző felé billen el a mérleg nyelve. Hiába övé jelenleg a világ egyik legjobb zenekara, ami olyan erős lemezeket gyárt, amikért más eladná a fél életét, mit sem ér az egész, ha mindaz, amit látsz, inkább felidegesít, mintsem bólogatásra késztet.

Bár az AM-dalai és az előző lemezek szinte összes slágere elhangzik az I Bet You Look Good on the Dancefloor-tól a Snap Out Of It-ig, valahogy dögunalomba fullad a buli, és csak akkor működik, amikor Turner visszavesz magából, és zenészként van jelen a színpadon. A bőrjakók ura csak minimálisan kommunikál a közönséggel, de az sem tűnik túl őszintének. Csak hogy egy példát mondjak: amikor Turner azt mondja, remélem, ti is annyira élvezitek a koncertet, mint mi, az egyik néző megjegyzi: ja, én is ugyanannyira unom, mint ti. És ennél szebben össze sem foglalhatta volna.

Az Arctic Monkeys koncertje olyan, hogy minden pillanatban azt várod, mikor áll elő az est főhőse, és vallja be, hogy csak vicc volt az egész, innentől levetkőzi a manírokat, és társaival elkezd igazi bandaként viselkedni, akik nem csak a közönséggel, hanem egymással is kommunikálnak, legalább minimálisan. De ez a pillanat nem jön el. A tagok jóformán egymásra sem néznek, csak gépiesen teszik a dolgukat, mégis olyan dalokat játszanak, amik tele vannak döggel, mintha egy oda nem illő hangsávot választottak volna egy kissé bizarr mozgóképhez.

De nincs mit tenni, egészen a koncertet záró R U Mine?-ig mennek a manírok, a csípőrázás, a Gahan-féle csuklómozdulatok, aztán levonulnak, Turner pedig valószínűleg teljesen elégedetten belenézett a tükörbe, és azt mondta, fúdejóvagy. Mi meg átverve érezzük magunkat. Valami baromi nagy baj lehet az erőben, ha ilyen a világ egyik legjobb bandája élőben. Én mint rajongó, kikérem magamnak az egészet. De az AM ettől még továbbra is a tavalyi év legjobb lemeze marad.

(Fotó: Mohai Balázs/MTI)

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

Már itt is van a Szegény párák rendezőjének új filmjének első kedvcsinálója

Mától streamelheted a magyar Oscar-díjat is hozó Szegény párák című filmet

További cikkeink a témában