Eivor ellopta az életünket. Az AC Valhallának vannak hibái, és valószínűleg nextgen konzolon üt majd igazán, de azért jó irányt jelöl ki.

A Ubisoftnál valószínűleg már az AC Origins idején megfogalmazódott a gondolat, hogy a totális RPG felé vinnék el a széria irányát, de egy ilyen lépéstől a rajongók egy kisebb tömeg közepébe bújtak volna, hogy láthatatlanná váljanak. Az Assassin’s Creed ugyanis nem volt RPG, még akkor sem, ha távolról úgy nézett ki, inkább egy nyílt világú akciójáték, amiben ugyanúgy kellett „rambózni” mint lopakodni, és mivel a Black Flag után a koncepció nem volt tovább tartható érdekesen, nem volt mit tenni, meg kellett lépni egy majdnem teljes rebootot.

Az Origins megítélése nem volt egyöntetűen pozitív, ahogy az Odyssey-é sem, de szerintem mindkettő jó irányba vitte el a szériát, abban viszont egyáltalán nem hittem, hogy a hatalmas felhajtás után egy olyan játék kerül ki a Valhalla képében, ami tényleg megint új életet lehel a szériába. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A Valhalla ugyanis a következő logikus lépés, egy jólirányzott ugrás az RPG-k felé, amit sikerült egy viszonylag érdekes sztorival nyakon önteni. Igen, vikingek a főhőseink, ugyanúgy, ahogy korábban, most is választhatunk férfi vagy női hős között. Én Eivort férfiként szerettem volna irányítani, aki egy közepesen érdekes főhős, nagyban függ a személyisége attól is, hogyan játszunk, és milyen válaszokat adunk a feleletválasztós részeknél, de akárhogy is legyen, Eivor kemény, szikár és egy fokkal jobban szerethető, mint az újkori széria főhősei.

A Valhalla főhőse, Eivor egy kőkemény viking harcos, akinek gyerekkorában egy támadás során meghalnak a szülei, neki azonban sikerül elmenekülnie a klán lakhelyéről, de megsérül, majdnem farkastámadás áldozatává válik. Szerencsésen túléli a tragédiát, majd megkapja a Wolf-Kissed becenevet. Innen ugrunk egyet az időben, Eivor már felnőtt, egy klán tagjaként éldegél, amikor megérkezik fogadott testvére, Sigurd, az uralkodó fia, és hoz is magával két fazont, akik meglepően ismerősen öltözködnek, már ami a korábbi AC-játékokat, meg a Rendet illeti. Kap is tőlük Eivor egy ajándékot, igen, egy olyat, amit a karján kell hordania, és tartalmaz egy pengét is.

Ott egy Pret A Manger, mindenki a vendégem!

Sigurd úgy dönt, hogy rábeszéli Eivort és a klán több tagját, hogy kezdjenek új életet Angliában, ahol igazán nagyra nőhetnek. Elhajóznak az új világba, és elkezdődik egy nagy kaland, ami olyan, mint egy komplett királydráma, vannak egész pofás fordulatai, a nyelvezete pedig egészen kellemesen régies, amiben az a jó, hogy a készítők érezhetően nem akartak mindenkinek blockbuster-élményt nyújtani, hanem egy valósághűbbet, ami hihető és élvezhető, ami nagyjából reálisan mutatja be az akkori világot.

És ez nagyon működik. Mint ahogy az is, hogy a fejlesztők az első két órát annyira filmszerűre alkották meg, amennyire filmszerű AC-játék még nem volt. Ez a kvázi intro mondjuk a játék későbbi pontjain már nem köszön vissza, de úgy megadja az alaphangulatot, ahogy eddig semmi sem tudta. A másik nagy meglepi az, hogy részletesen be lehet állítani, mennyire legyen nehéz dolgunk a játékban, hogy mennyire legyenek nehezek a harcok, mennyire vegyenek észre lopakodás közben az ellenfelek, így minden eddiginél élvezhetőbb lehet a játék annak, aki mondjuk kardozásban jó, de lopakodásban pocsék.

A lopakodás-akció arány abszolút megfelel az előző játékokban tapasztaltaknak, és igazából nagyjából minden más is. Annak ellenére ugyanis, hogy a Valhalla tényleg elkapja a gyeplőt, és kissé másfelé fordul, nagyjából ugyanaz a lényege, mint az előző két játéknak, még ha kicsit másképp is néz ki a helyzet. Eivorral rohangálva, lovagolva vagy hajózva be kell hatolnunk különféle területekre, akár észrevétlenül, akár berohanva, bár az utóbbi erősen necces tett tud lenni, ha nem figyelünk oda, hogy az adott terület milyen erősségű karakterrel teljesíthető. Ilyenkor szinte azonnal ki is végeznek minket.

A harcok nem sokat változtak, továbbra is az ellenfél lockolás, kitérés, pajzzsal védekezés, ütlegelés kombót kell nyomnunk, de ez eddig is jól működött, nem különösebben kell változtatni rajta. Az irányítás mégis kicsit darabosnak hat, hajszálpontosan annyira, amennyire korábban, ezen nem ártott volna egy kicsit csiszolni, mert van egy fura oldschool érzése az embernek, amikor már harmadszorra nem sikerül például felmenni egy létrán, mert egyszerűen nem akar felmászni rá ez a jóember, viszont ha úgy nézzük, akkor ettől tényleg úgy érzed, hogy egy AC-játékkal játszol.

Érdemes nagyon figyelni arra, hogy az ellenfeleink ne legyenek erősebbek nálunk, mert tényleg könnyen lekaszabolnak minket. Nem is lenne ezzel baj egyébként, mert gondolnád, hogy gyorsan újratöltöd az állást, aztán már mehet is megint a harc, de a Valhalla PS4-en irdatlan sokat tölt. Ez nyilván a PS5-XSX változat esetében egyetlen pillanat lesz, és sajnos úgy, hogy ezzel pontosan tisztában vagy, már nagyon nehéz kivárni azt, hogy visszadobjon a játék oda, ahol meghaltál.

Több ponton is érezni, hogy nem elég már a jelen generáció egy ilyen nyílt világú játékhoz. A PS4 süvöltő hajszárítóként próbált megtenni mindent, hogy ne égjen porrá a melóban, közben a látótávolság rövid, illetve pontosabban az élesebb textúrák betöltése meglepően közel történik meg, és bár nem lehet ráfogni a játékra, hogy ronda lenne, látszik rajta, hogy majd nextgen konzolokon kap igazán szárnyra. Mondjuk hogy ott meg lesznek-e oldva a karakterek arcai, amelyek néha nem csak mimikai problémákkal, de bizonyos esetekben textúrabajokkal is küszködtek, jó kérdés, de bízzunk benne, hogy igen.

A táj egyébként fantasztikus lett, gyönyörűek a színek, mindenhol állatok ugrálnak, rohannak, a vadállatok elől mi is rohanunk, mert ha nem sikerül, akkor könnyen lehet belőlünk farkaskaja, a folyókból halak ugrálnak elő, a szél faleveleket visz, a madarak mellettünk szállnak, magyarul zajlik az élet Angliában. Simán a Valhalla az eddigi legszebb AC-játék még PS4-en is, úgy is, hogy egyértelműen látod a gyengeségeit.

És ahogy grafikailag, úgy tartalmilag is minden eddiginél erősebb. Ahogy haladsz előre a játékban, úgy bővül például a karaktermenü, ami először még csak arra tesz téged képessé, hogy lecseréld a ruháidat és a páncéljaidat, később azonban a skillfa mellett megjelenik a képességválasztó is, amelyeket a pályákon eldugott könyvek felkutatásával lehet bővíteni különféle abilitykkel, melyek hasznosak lehetnek a harcok során.

A játékstílusunknak megfelelően oszthatjuk szét a skillpontjainkat, amelyek aztán egy újabb skillcsoportot nyitnak meg, majd még egyet, majd még egyet, egészen elképesztő mennyiségben. Ezek a csoportok mint csillagképek jelennek meg a menüben, és köd fedi őket, így nem tudhatjuk, hogy melyik irányban milyen jóságot találhatunk. Minden csoport közepén egy új képesség áll, és amíg eljutunk oda a pontköltésben, növelhetjük mondjuk az erőnket és az életerőnket is. Komolyan mondom, nem tudom, mikor láttam utoljára ilyen izgalmas skillrendszert.

A küldetések is izgalmasak, a "sima" sztoriküldetések mellett a menüben megtaláljuk pár órányi játék után barátunk, Hytham jóvoltából az Order of the Ancients levadászandó tagjait, akikről az elején semmit sem tudunk. Nekünk kell kiderítenünk, hogy kik is lehetnek ők, és ha megvan a személyazonosságuk és a tartózkodási helyük, akkor pengekompatibilissé kell tennünk őket. Minden egyes győzelemkor egy meglepően véres "belső nézet" mutatja meg, hogyan szúrtuk beléjük a kardot. Ez nem különösebben szükséges, de aki bírja az ilyen X-Ray-cuccokat, imádni fogja.

Az óriási térkép hemzseg a felfedeznivalótól. Megtámadhatunk városkákat is némi nyersanyagért, amiből építkezni és fejleszteni tudunk, de persze rommá is lootolhatjuk magunkat a világban, akár csak úgy ide-oda kalandozva, akár kripták feltárásával, amelyekhez jó eséllyel előbb meg kell találnunk a kulcsot, és ha mákunk van, nem egy hatalmasra nőtt katona zsebében van elrejtve, akit előtte le kell nyomnunk valahogy.

A Valhalla grafikailag és tartalmilag is remek a kisebb hibáktól eltekintve, és ha azt hitted, most végre megúszod bugok nélkül, hát tévedsz. Még valószínűleg megoldják a nagy részét egy patch-csel, de volt, hogy a lovammal épp átugrattam egy kerítésen, majd egyszer csak megálltunk a levegőben, mintha kimerevítették volna a képet. Szerencsére le tudtam szállni a magas lóról (bocsánat, muszáj volt), és folytatni az utamat, miután füttyszóra megjelent mellettem a korábban még lebegő lovam már nem lebegő formában, de ez akkor is furcsa. Az is érdekes, hogy egy-egy komolyabb erődtámadásnál miért rohannak át rajtam a többiek a létrán felmászva, miért nem tudnak megvárni, de mindegy, ezek a hibák inkább viccesek, mint zavaróak, és valószínűleg javítva lesznek.

Az Assassin’s Creed Valhalla minden idők legkomplexebb AC-játéka, látszik, hogy a szokásosnál több időt és energiát öltek bele, és tényleg belemélyedtek a Ubisoftnál ebbe a világba, hogy mi is bele tudjunk merülni. De a hardverkorlátokkal ők sem tudnak mit kezdeni, márpedig az életnek haladnia kell, ahogy a szériának is. Így azt mondom, ha teheted, próbáld majd ki nextgen konzolon a Valhallát, de ha PS4-en játszod, akkor sem lesznek nagy bajok. Csak végig érezni fogod, hogy ez már nem itt az igazi. Eivor mindenesetre egy olyan utat jelölt ki a szériának, amit érdemes követni.

8
  • Az AC Valhalla minden tekintetben előrelépés
  • Emlékezetesebb főhős, sztori, jó küldetések, brutális tartalom, jó skillrendszer
  • Azért akadnak fura bugok, és a PS4 hardverhatárait sem tudja kitolni

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.