Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A PlatinumGames felülmúlta önmagát, ha nincs Switch-ed, itt az idő venni egyet.

Sokan gondolják, hogy a Nintendo Switch csak cuki játékokkal van tele, néha beesik egy-egy port, ami túlmutat ezen. Tény, hogy az exkluzív címek között a Mario-Pokémon galaxis uralkodik, de azért az egyáltalán nem igaz, hogy a konzol ne tartogatna meglepetéseket a hardcore játékosoknak, viszont olyan remek címet, mint az Astral Chain eddig még nem tett le a Switch az asztalra.

A PlatinumGames eleve nagyon nehezen hibázik, ha nincs meg, kik ők, akkor bátran kezdd el a Bayonettát, főleg, mivel jön a harmadik része is hamarosan, meg a rettenetesen őrült Nier: Automatát, vagy inkább vedd meg egyből az Astral Chaint, mert mindenen túlmutat, amit ezek a fazonok eddig összehoztak.

Azt eddig is tudtuk, hogy hack’n’slash-ben verhetetlen banda, de most nem elégedtek meg egy nagyon látványos és teljességgel őrült „üsd, ami jön”-játékkal, az is van benne bőven, és ráadásul olyan, hogy az ember szája tátva marad, Platinumék ezúttal összekeverték a püfölést egy jó nagy adag nyomozással, ami egyfajta kalandjátékos vagy még inkább RPG-s jelleget ad az AC-hez, így nem a folyamatos darálás fogja leszedálni az agyunkat, fel kell majd pörgetnünk magunkat némi agyalással is.

A játék sztorija is teljesen rendben van, de csak egészen picit szabad mesélni róla, mert minden spoilerezés csorbítja a játékélményt. 2078-ban járunk, amikor is a világot elég nagy veszély fenyegeti, a Chimeráknak nevezett faj állandóan csapást mér az emberiségre, akik interdimenzionális kapukon keresztül rohangálnak be és ki a világunkba, aztán pusztítanak, amit csak tudnak. Valamiféle vörös anyagot hagynak itt maguk után, ami nem túl pozitív irányba befolyásolja az embereket és a környezetet.

De ekkor jövünk mi. A karakter, aki nem beszél, de nem baj, majd a többiek beszélnek helyettünk. Választhatunk, hogy lányok vagy fiúk szeretnénk lenni, ennek megfelelően kapunk magunk mellé egy ellenkező nemű ikertestvért, Akirát, és már meg is érkeztünk rendőréletünkbe, de nem akármilyen rendőrlét ez, ugyanis a Neuron nevezetű speciális csoport tagjai vagyunk, akiknek az élete nem játék és mese. Főhősünkkel alig a bemutatkozása után megfordul a világ, kap egy segítőt maga mellé, egy olyat, akin az egész világ sorsa múlhat, és innentől kezd ez az egész marha izgalmas lenni.

 

Nem egyedül harcolunk ugyanis, velünk vagy egy Legion, azaz egy olyan lény, akit egy fura láncon tartunk magunk mellett, de csak a harcban, vagy ha nagyon elő akarjuk hívni, minden más esetben egy a karunkon pihenő szerkezetbe van zárva. Mi és a Legion egészen szépen tudjuk pürésíteni együtt az ellenfeleket, és ebben nagy szerepe van magának a láncnak is, amit akár a harcban is simán be lehet vetni.

A lánc ugyanis kifeszítve például meg tudja állítani az éppen nekünk rohanó böhöm nagy ellenfelet, vagy körbevezetve egy-egy ellenfél körül meg tudja bénítani azt egy időre, hogy szabadon kaszabolhassuk. A harcok így egészen elképesztően dinamikusak tudnak lenni, csak van egy aprócska bibi: ehhez nagyjából úgy kell játszanunk a kontrolleren, mint Richard Cleydermann a zongorán.

Nem arról van szó, hogy ne lehetne könnyen is elboldogulni a játékkal, csak ha igazán profivá akarunk válni, akkor meg kell tanulnunk egyszerre két karaktert irányítani, sőt, néha úgy kell ezt megtennünk, hogy odafigyeljünk bizonyos apróbb tényezőkre, mint a távolság, vagy az ellenfelünk elhelyezkedése. Tegyük fel például, egy ellenfelünket körbe akarjuk venni a láncunkkal. Ekkor odairányítjuk a jobb analóg karral a Legiont, és teszünk vele egy kört az ellen körül, de mi van, ha az ellen van annyira fineszes, hogy a fal mellé áll? Ekkor elég súlyos csapásokat is mérhet a Legion életerejére, aki egyébként nem lehet folyamatosan velünk, néha vissza kell hívnunk, hogy feltöltődjön. Szerencsére ez viszonylag gyorsan megy, úgyhogy nem maradunk túl sokáig magunkra.

A harcok ezzel a kettősséggel nem csak dinamikusak, hanem szokatlanok is lehetnek. Annyira össze vagyunk például kötve a társunkkal, hogy nem mehetünk túl messzire tőle, azt viszont nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne csaljuk elő, amikor bunyózni kell, magyarul érdemes mindig egymás közelében maradni, és segíteni a másikat.

A harcok az egészen apróbb ellenfelektől az óriási bossokig mind nagyon élvezetesek, látni, hogy agyaltak azon, hogyan tudják egyre érdekesebbé tenni a Chimerákat, itt-ott pedig olyan elemeket dobnak be a sztoriba, hogy nem tudsz mást tenni, mint csorgó nyállal és kigúvadt szemekkel játszani, amíg van még erőd.

A harcok egyébként rettentően kaotikusak tudnak lenni, de pont ezért is lehet szeretni, teljességgel arra játszik, hogy veszítsd el a fejed egy-egy ütközetben, de ez annyira megtörténik, hogy néha azt is nehéz észrevenni, hol vagyunk éppen, másrészről pedig valamiért a kamerakezelést sikerült elég rosszul belőni, viszont legalább kijöhetünk egy-egy rossz beállításból a jobb analóg karral, ha gáz van. Lesz gáz. Sokszor. Csak ez mondjuk egy pörgős harcban nem jön jól.

Az Astral Chain játékmenete egyébként egy nagyon jó anime stílusában zajlik, grafikailag abszolút ott van a topon a konzolon, hangulatában pedig nem véletlenül idéz olyan klasszikusokat, mint a Ghost In The Shell vagy az Appleseed, mert a készítők sok ponton merítettek is belőlük. A sztori mindvégig érdekes, a nyomozások is nagyon ügyesen megoldottak, de nagyon könnyen el lehet veszni néhányukban. A detektívmeló mindig egy zárt területen zajlik. Tegyük fel, az egyik karakter egy olyan pontra lett lerakva, amit alig lehet észrevenni. Lehet, hogy kicsi a terület, de képesek így is nagyon zegzugossá tenni, így egyáltalán nem lesz olyan könnyű mindent megtalálni.

Ki kell kérdeznünk a területen tartózkodó embereket, a fontos infókat felírjuk a noteszünkbe, úgyhogy bármikor visszanézhetjük, mit kellene tennünk. A Legion persze ott segít nekünk, ahol tud, ha esetleg a magasból kell leszednie valamit, vagy ha át kell húznia minket a láncon valahová (mivel ugrani nem tudunk, ő viszont repülni igen), akkor megteszi.

Mivel akad még némi RPG-s vonal is az Astral Chainben, tudunk fejlődni, és fejleszthetjük a fegyvereinket is, a karakterünket pedig úgy alakítjuk külsőleg, ahogy csak akarjuk. Ez az RPG pedig tökéletes arányban adódik a hack’n’slash-hez, ráadásul mindkettőjük csodásan lett kivitelezve. Ha harc van, akkor teljesen bele lehet merülni a túlvezérelt tempójú őrületbe, ha nyomozás, akkor el lehet veszni a részletekben. Ettől nagyon egyedi és zseniális játék az Astral Chain.

 

Nincs isten, ha ez a játék megbukik. Valószínűleg így is csak egy kisebb réteget fog megmozgatni, de normális esetben systemsellernek kellene lennie, de nem lesz az. Ha van Switch-ed, azonnal szerezd be, augusztus 30-tól már bárki játszhatja. Egyrészt megmutatja végre 100%-osan, hogy mire való a Nintendo konzolja, másrészről pedig már látom magam előtt a pár év múlvára esedékes Astral Chain Deluxe Editiont PC-re vagy már PS5-re, amikor felújított grafikával még az is játszhat majd vele, akinek kétoldali viszketegsége van valamiért a Nintendo konzoljától. Ez az a játék, amiért mindenképp érdemes beszerezni egy Switch-et. Ha pedig már van, akkor rohadtul szerencsés vagy.

9
  • Szebb, mint bármi eddig Switch-en
  • Egyszerre jó nyomozós játék és hack\\\'n\\\'slash
  • A kamerakezelés és az irányítás kicsit nehézkes, de még így is az év egyik legjobb játéka

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.