Az éjféli égbolt egy gyönyörű, nagyívű, látványos sci-fi-dráma szeretne lenni. De helyette könnyedén szökken fel az év legunalmasabb filmjeinek dobogójára.

George Clooney valószínűleg nagyon szeretett volna valahogy visszatérni a Gravitáció világához, vonzotta az űr, hát vissza is tért oda, bár igazából inkább a többieket küldte oda, ő maradt a Földön, hogy egyengesse az űriek útját, azaz pontosabban azt próbálja elérni, hogy az éppen a Földre visszaérkező űrhajósok az istenért se szálljanak le, mert itt bizony nekik nagyon nem lesz jó. A bolygót ugyanis lakhatatlanná teszi valami, nem igazán lehet hosszasan grasszálni és lakni sem a felszínen, az emberiség megmaradt része a föld alá menekül, de tudják, hogy ott sem lakhatnak sokáig.

Augustine (Clooney) egy tudós, aki az egész életét arra tette fel, hogy lakható bolygókat keressen, az épp visszaérkező űrhajó is egy ilyen bolygóról jön, rajta néhány férfi és nő térne vissza vidáman, már csak az a baj, hogy semmit sem tudnak arról, hogy mi történt a bolygónkkal. Augustine megpróbál mindent megtenni azért, hogy üzenhessen nekik, hátha sikerül időben felkiabálni hozzájuk, hogy még csak meg se próbáljanak erre kanyarodni, kinek lenne jó az.

Augustine társai mind egy szálig eltűnnek a bázisról, ahol éltek, ő viszont nem akar moccanni onnan, rövid úton pedig kiderül, hogy társa is akad, egy szótlan kislány, Iris, akivel ketten megpróbálják megmenteni az űrhajó legénységét. Ezért hóban-fagyban együtt sétálnak, hogy elérjenek egy másik pontra, ahol talán megtehetik.

Kicsit olyan Az éjféli égbolt, mintha a Gravitációt és a Mads Mikkelsen-féle Sarkvidéket próbálná meg összemosni, ráadásul ezt az elegyet egy rettenetesen drámai vonalra szeretné helyezni, de nem lenne túl sok ötlete ahhoz, hogy ez hogyan működhetne. Nem is működik.

A drámához ugyanis az kell, hogy az ember tudjon azonosulni a szereplőkkel, de a Midnight Sky egyetlen szereplője sem elég érdekes ahhoz, hogy az ember érdeklődjön is a sorsuk felől.

Ott van például az űrhajó legénysége. Sully (Felicity Jones) épp babát vár, ráadásul az apuka, Adewole (David Oyelowo) is a fedélzeten van, mégsem tudsz meg róluk szinte semmit. És a többiekről sem. Nem, nem csak keveset, nem csak érdektelen morzsákat, hanem szinte tényleg semmit. Akiről pedig mégis megtudsz valamit, az is kimerül annyiban, hogy szereti a földi életét, vannak barátai, családja, és visszavágyik. Oké. Ez azért még kevés ahhoz, hogy szeressük is őket, pedig elvileg folyamatosan a szék karfáját markolva kellene aggódnunk azért, hogy megmenekülnek-e.

Így tényleg a kutyát nem érdekli, hogy sikerül-e szólni ezeknek a jóembereknek, hogy forduljanak vissza, mert még egy űrhajóra szakadt alien is jobb móka, mint a Földön élni és gyorsan belehalni. Az űri szál teljesen súlytalan, bár tény, hogy látványos, viszont az emberek drámája is a súlytalanság állapotában lebeg. Odalent George Clooney viszont parádés alakítást nyújt, bár igazából a szakálla viszi el a show-t és nem a remek játéka, de tény, hogy Clooney mindent megtesz azért színészként, hogy valóban emlékezetes alakítást nyújtson.

Rendezőként viszont csapnivaló, és igazából most már talán végleg érdemes lemondani róla. Az Egy veszedelmes elme vallomásai és a Jó estét, jó szerencsét! megmutatta, hogy rendezőként talán még jobb is, mint színészként, de ennek hirtelen vége lett, és csak akkor működik, ha nem valami párás tekintettel a múltba révedős, vagy komoly érzelmeket megjeleníteni kívánó filmet vesz kezelésbe.

Bár igazából isten tudja csak, hogy mi hoz ki belőle megint valami jobbat. Legutóbb két remek részt rendezett A 22-es csapdája minisorozathoz, de ez a film már megint a Műkincsvadászok vontatottságát hozza, és képtelen érzelmeket kiváltani a nézőből, pedig ennek a filmnek az lenne a dolga, egy jókora meghatódás, némi könnyezés a végén, már ha nem jössz rá a film nagy csavarjára nagyjából a játékidő felénél, de arra nem sok esély van.

Arra viszont igen, hogy kb. 50 perc után megkérdezed magadtól, hogy mi a fenéért nézed ezt az egészet, nem tart sehová, és bár jól néz ki, és Clooney nagyon jól játszik benne, menjen az űrhajó oda, ahová akar, akár le is szállhat, a francokat sem érdekli. Az egyetlen szerencséje, hogy Netflixre száműzték, otthon pedig büntetlenül bele lehet aludni néha. Az éjféli égbolt azért tragikus teljesítmény Clooneytól, mert ennél ezerszer több van benne, és bár egyáltalán nem néz ki rosszul, néhány pillanata pedig eléggé a helyén van, összességében inkább irritálóan lassú tempójú, érdektelen és hatástalan. De legalább az űr szép. Legyünk pozitívak.

A player szerint

  • Űrfilmként szép
  • Drámaként és sci-fiként viszont gyenge
  • A karakterek totálisan üresek, a film vontatott, Clooney viszont remek
Player-méter
4
Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés