Az újságíró is csak ember. Egy ember, akinek lehetnek ilyen-olyan fétisei, legyen az a kötözős pornó, az aranyos kiskutyás, családos, ríkatós vígjátékok, vagy a ’90-es évek egyszemélyes hadsereg-filmjei. Jelen újságírónak az utóbbi fétis jutott, a Die Hard-szerű filmek imádata, és még azt sem bánja, ha James Woods is megjelenik a vásznon, mert az olyan kúl. Az újságíró azonban gyűlöli Roland Emmerich-et. Úgy igazán. Zsigerből. Mit tegyen hát akkor, ha mindent megkap a mozis Jézuskától, de azon rendező tolmácsolásában, aki olyan fájdalmakat okozott már számára, mint A függetlenség napja és a Holnapután? Az újságíró nyel egy nagyot, bátor lesz és megnézi a filmet. Hátha.

És láss csodát, jól szórakozik. Még akkor is, ha több mint kétórányi tömény hülyeséget látott, de hát a hullámvasutat sem azért szereti az ember, mert olyan szofisztikált szórakozást nyújt. Az elnök végveszélyben nem okos móka, de működik, már ha nincsenek igényeid egy akciófilm tekintetében az agyas forgatókönyvekre. Ez a film mindent hoz, amit a műfajában hoznia kell, és ez nagyon nagy szó Emmerich-től. Benne van persze a hatalmas tömegű hazafiasság, mégiscsak egy elnökös filmről van szó, de előkerül valami, amiért mindig mindent megbocsát az ember: a humor.

Channing Tatum, azaz Cale, az önjelölt elnökmentő és Jamie Foxx, azaz Sawyer, az elnök kettőse bármilyen rosszul is hangzik, de remekül működik, megvan a kémia, jönnek az egysorosok, kegyetlenül és viccesen hull az ellen, szóval szó nem érheti a Fehér Ház elejét, ez bizony egy izomból elővezetett Die Hard-film. De Emmerich csak nem tud nyugodni. Mindenképpen kell a filmbe egy kislány, mert nélküle nem buli a buli. Ezért bejön a képbe Cale lánya, Emily (Joey King), és valamiféle csaj is, így betuszkolja a történetbe Finnertyt (Maggie Gyllenhaal), akinek helyén van az esze és a szíve, ráadásul még a főhősnek is bejön. Juj, mi lesz ebből?

Szerencsére sikerült a klisék és a buta mozzanatok számát úgy a csúcsra járatni, hogy az még szórakoztató marad, és legyünk pozitívak, Emmerich egy-két ezerszer látott fordulatot nem húz meg akkor sem, ha megtehetné, ami dicséretes fejlődést jelent előző filmjeihez képest. De ez nem azt jelenti, hogy nem a közhelyszótárból hozták össze a forgatókönyvet. Nagyon is kiszámítható az egész, a végső fordulatok viszont túlságosan is erőltetettnek tűnnek.

A történet azonban mégis van annyira pörgős, hogy nem akarsz gondolkodni közben, csak hagyod, hadd menjen, sőt, ha beleszagolsz a terem levegőjébe, talán a ’90-es évek illatát érzed majd. Mert ez színtiszta retró, egy klasszikus akciófilm, amilyeneket akkoriban néztünk moziban, és beszéltünk róluk még néhány napig, hétig, jobb esetben hónapig, aztán később már csak nosztalgiából vettünk elő.

A probléma csak az, hogy 2013-ban ez már kevés az üdvösséghez. Roland direktor úr azonban bevállalta a ’90-es éveket, és ez mindenképpen becsülendő. Ha képes vagy letenni az agyad több mint két órára, és bírod a Die Hard-típusú mókákat, akkor jól fogsz szórakozni. Mindenképpen ez Emmerich egyik legjobb filmje, amit már csak azért is érdemes megnézni, mert jó szokásával ellentétben ezúttal nem teszi tönkre a fél világot (de egyszer utal A függetlenség napja című szörnyűséges alapművére), csak egy épületet. Jó móka, több mint kétórányi popcornmajszolós ámuldozás. Nem több, de nem is kevesebb.

6/10

Nézd meg, mit mondanak az alkotók a filmről itt: Az elnök végveszélyben – Így készült