Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A finn Housemarque-ot szeretjük, mert anno a Super Stardustokkal és a Dead Nationnel megcsinálták az előző Playstation-generáció legjobb twinstick-shootereit, aztán a Resogun képében összehoztak egy elég pofás nyitányt a Playstation 4-nek is.

A Sony sokat köszönhet ennek a stúdiónak. A srácok rendre képesek elvarázsolni azokat az árkád-fanokat, akiket hidegen hagynak az AAA-címekbe csomagolt jellegtelen stuffok, ellenben rögtön vevők egy jóféle régimódi, pontvadászós lövöldére. Én pont ilyen vagyok, úgyhogy az Alienationnek nagyon tudtam örülni.

A twinstick-shooterek alapkoncepciója nem igazán bonyolult. Ezek általában izometrikus vagy felülnézetes akciójátékok, melyekben az egyik analóg karral a lőirányt, a másikkal a főhős mozgását irányíthatod, a többi gombbal pedig azt szabályozhatod, hogy az irányított karakter milyen lövedékkel/gránáttal/speckó képességgel szórja a halált. Diablo, valaki? Naná, az is valami ilyesmi, nem hiába ajánlottuk anno mi is a konzolosoknak a Dead Nationt tökéletes Diablo III-pótlék gyanánt.

Az Alienation is ezt a játékmechanikát viszi tovább, csak zombis – neadjisten, fantasy – körítés helyett rittyentett köré egy űrlényes-inváziós-világégéses díszletet és bedobott a képletbe egy három különböző kaszttal bruttósított coop-módot, melyben vállvetve apríthatjuk az ellent egyszerre legfeljebb három másik játékossal.

Ha az idei videojátékos paletta egy hosszú DJ-set lenne, akkor az Alienation az a rész lenne a mixben, amikor a lemezlovas elkiáltja magát, hogy „drop da bass!” és a mélysugárzók szétrobbantják a klubot. Egy fps-sel vagy egy tps-sel szemben ez a játékstílus jellegénél fogva csak nehezen tudja berántani a játékost, de a Housemarque legújabb fialása olyan intenzív csinnadrattát képes a képernyőre varázsolni, hogy csak kapkodtam a fejem. Ellenfelek, effektek és objektívák mindenhol, de az élmény egyjátékos módban még csak véletlenül sem kaotikus, igaz, ha egyszerre négyen nyomjátok, viszonylag gyakran előfordul, hogy az ember szem elől téveszti a karakterét.

A fentiekből következik, hogy a stílus kedvelőinek bátran merem ajánlani a cuccot, akár egyedüli használatra is, bár így valami hihetetlen izzasztó élményre nevezhetnek be. Az Alienation nehéz, hovatovább, pokoli nehéz. A későbbi pályákon még a legkönnyebb nehézségi fokozaton is teleszaladhat az egyszeri játékos gatyája, a legnehezebb fokozaton pedig még az első – egyébként bevezetőnek szánt – pályát is teljesítmény megcsinálni. Az elhalálozás-újrakezdés körforgása szerencsére nem túl frusztráló élmény, feltételezve, hogy csíped ezt a stílust.

Ha ugyanis bírod a shootereknek ezt az alfaját, akkor itt megtalálhatsz mindent, amiért anno rajongó lettél. Azt gondolnád, hogy az izometrikus nézet miatt a látvány okozta ejha-faktor nem kicsit behatárolt, de ezeket a képzelt határokat a készítők úgy lépik át, hogy a szád tátva marad. Egy húzósabb ütközet brutális effektparádé, a remek, átütő fegyverhangok pedig csak tovább emelik a tétet. Az audiovizualitáson túllépve sem teljesít rosszul a cucc.

A sztori ugyan kétdimenziós, de a helyszínek tele vannak tömve feladatokkal, a lootrendszer pedig még akkor is mozgásban tart, amikor egyébként már végeztél a küldetés fő elemeivel. Az elhullott ellenfelek életerőt, muníciót, értékes nyersanyagokat és fegyvereket hagynak maguk után, melyekkel kegyetlenül fel tudod tornázni az arzenálodat, amire bizony szükséged is lesz.

A coop-módban aztán a játék kivillantja a méregfogait. Ha lehet, a stuff így még nagyobb kihívást jelent, mint egyedül játszva, de az okosan kőegyszerű kasztrendszernek (tank, gyógyító, trükkös csóka) köszönhetően egy jól összeállított csapat a legrázósabb szituból is ki tudja verekedni magát. A készítők védjegyéül szolgáló pont- és XP-vadászat ezúttal is hosszú hónapokra garantálja az elfoglaltságot, a nehézség miatt pedig simán jár a főhajtás annak a gémernek, aki ezt a játékot a legnehezebb fokozaton is ki tudja pörgetni.

Ebben a műfajban a Helldivers-t élveztem ennyire utoljára, így nyilvánvalóan az Alienationnek sem adhatok alacsonyabb pontszámot. Kicsit olyan ez a cucc, mintha a Housemarque összegezte volna, amit az eddigiek során a twinstick-shooterekről megtanult. Káprázatos, kőkemény, jól kitalált mechanizmus, ami az egyik karjával cirógat, a másikkal kegyetlenül megszorongat, mintha egy hamisítatlan retro stuff dübörögne a metálfényezéssel fújt modern kasztni alatt.

9
  • Igazi kihívás
  • Tökéleteshez közelítő játékmechanika
  • Frenetikus effektparádé
HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.