Az ír remek film, de Robert De Nirót a CGI sem tudja megfiatalítani

Most már otthon, a tévédben is megnézheted Martin Scorsese új gigahosszúságú művét. Nem egy Nagymenők, de azért Scorsese még mindig tudja, mit csinál.

A The Irishman nem sok jóval kecsegtetett, amikor kiderült, hogy nem a mozik, hanem a Netflix csapott le rá, mivel a Netflix előszeretettel csap le nagy(obb) rendezők szar(abb) filmjeire, és simán el lehetett hinni, hogy Martin Scorsese vénségére össze akart hozni egy olyan gengszterfilmet, amit már a mozik nem különösebben akarnak bevállalni. A helyzet hála istennek nem ez. Scorsese öregségének teljes tudatában összeboronálta a régi bandát, hogy öregségük teljes tudatában csináljon velük egy gengszterfilmet, ami javarészt arra épül, hogy a színészek majd megfiatalodnak. Csak hát ez azért nem így megy, de mindegy, ne szaladjunk ennyire előre.

Az ír Charles Brandt I Heard You Paint Houses című könyve alapján készült, amely Jimmy Hoffa eltűnését, de főként a maffia ír bérgyilkosát, Frank Sheerant állítja középpontjába, akinek nagyon is van mit elmesélnie az alvilág meglehetősen mocskos ügyeiről. Sheeran nagyon jó barátja volt Jimmy Hoffának, sokan biztosra is vélik, hogy ő tüntette el a föld felszínéről, de ez egészen a mai napig nem tisztázott ügy.

Sheeran szépen lassan küzdötte fel magát egy egyszerű seftes sofőrből bérgyilkossá, karrierje akkor lőtt ki az űrbe, amikor összehozta a sors Russell Bufalinóval, a maffiózóval, aki a Bufalino család fejeként próbált megfontoltan, de véresen a csúcson maradni. Frank innentől már gyilkosságokban is benne volt, de a karrierje gellert kapott, amikor Russell bemutatta Jimmy Hoffának, a fuvarozók szakszervezeti fejének, aki szintén elég simlis ügyletekben volt érdekelt, de hát ilyen ez, ha az embernek dollármilliókhoz volt közvetlen hozzáférése, és közel áll a maffiához. Hoffa és Sheeran barátsága aztán igazán erős lett, de ahogy az lenni szokott, a sokat akarásnak nem nyögés, hanem vérfürdő a vége az alvilágban.

Kissé kusza a sztori, de Scorsese ráér, hogy elmesélje, van rá 209 perce, ami nem kevés, de mégsem tűnik ilyen hosszúnak a film. Még akkor sem, ha nagyon lassú, néhol kifejezetten öreges, de többnyire azért mégiscsak a régi Scorsese-filmek hangulatát hozza, és amikor így tesz, akkor valósággal meglódul a tempója és az ember szívverése is, de kár non-stop ezt várni Az írtől.

Egyrészt azért, mert ez a film bizony valljuk be, öreges, de nem véletlenül az, nyilvánvalóan Robert De Niro, Al Pacino és Joe Pesci sem gyorsvonatok már, úgyhogy nem lehet azt játszani direktben, mint régen. Pesci ráadásul meglepően visszafogott karaktert hoz, egyáltalán nem azt az ordibálós, agresszív, veszélyes gengsztert, akit mindig. Russell egy megfontolt, halk szavú, nagyon visszafogott faszi, aki természetesen nagyon veszélyes, csak nem hangos. Gyönyörű jelenet például, amikor nyakig véresen érkezik haza éjszaka egy szó nélkül, majd a felesége ugyanolyan halkan megkéri, hogy öltözzön át. És megy tovább az élet.

Az írben az a fura, hogy pont ugyanannyira kegyetlen, és ugyanúgy tocsog a vérben, ahogy az elődei, de az emberek, akik benépesítik a világát, csak nagyon ritkán veszítik el a fejüket. Sheeran szemrebbenés nélkül lő agyon bárkit a nyílt utcán, Pesci szenvtelenül, két laza mondattal utasít bárkit a gyilkolásra, egyedül Al Pacino Hoffája az, akiben időről időre felmegy a pumpa. És ezzel maga Al Pacino járt a legjobban.

Annak ellenére, hogy nem ő Az ír főszereplője, gyakorlatilag a teljes stábot lejátssza a vászonról vagy a képernyőről, isten tudja, mikor volt utoljára ennyire elemében, de ez persze nem azt jelenti, hogy Robert De Niro vagy a rég nem látott Joe Pesci rosszak lennének. Ők is a maximumot nyújtják, de Pacino mégis emlékezetesebb alakítást nyújt. Robert De Niro ugyanazt tudja, mint a legtöbb filmjében az utóbbi 15 évben, de az a valami ide most tökéletes. Egyetlen „apróságot" leszámítva. És ez a CGI.

Az ír talán az első olyan film, amiben a megfiatalító CGI nem azért furcsa, mert nagyon műnek hat, hanem azért, mert a színészek nem tűnnek tőle fiatalnak. De Niro például fiatalként és öregként is nagypapának hat, mert hát a CGI főként arcot fiatalít, járást például nem. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna más színészekkel eljátszatni a karakterek korábbi énjeit, mert a technológia nem érte el a célját, ráadásul ez nem csak De Niróra áll fenn, hanem mindenki másra is.

A néhány eltüntetett ránc és befestett haj akkor lesz különösen furcsa, amikor a szereplők előreugranak az időben, és megvénült önmagukat adják. Aztán megjön a színészi játék is. Joe Pesci egyenesen fantasztikus pillanatokat produkál a film végén, de Robert De Niro is tökéletes a megöregedett Frankként, és ami itt történik, az egyszerre csoda és felesleges.

Scorsese lerendezhette volna a filmet annyival, hogy ami történt, megtörtént, mindenki megbűnhődött valahogy, de nem, végig kell néznünk a karakterek büntetéseit. És ez a büntetés a magány. Mert nem mindenkit ér el egy golyó, van, aki minden gaztettet túlél, de egyedül marad az elmúlással, és annál nagyobb pokol csak kevés van. Igen, lehet, hogy az utolsó fél órát simán ki lehetett volna vágni, és egy feszesebb filmet kapnánk, de olyan ez, mintha Scorsese azt akarta volna megmutatni, hogy egy gengszter is visszakerülhet a társadalomba, megbánhatja a bűneit, de a büntetés elkerülhetetlen. Ettől lesz Az ír a szokásos gengszterfilmeknél líraibb. Lehet, hogy egy kicsit más, mint amire számítottál, lehet, hogy nem a legfeszesebb, legátgondoltabb Scorsese-film, de mindenképpen látnod kell, már csak a De Niro-Pacino-Pesci hármas miatt is. Most már Netflixen bármikor megteheted.

8
  • Ennél líraibb gengszterfilmet Scorsese még nem csinált
  • Jó nézni Robert De Nirót, Al Pacinót és Joe Pescit
  • A fiatalító CGI szinte teljesen hatástalan

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon