Négy visszatérő lemez, ami sokkal jobban sikerült a vártnál, avagy nem tudjuk, hogy mit iszik a Metallica, a Biffy Clyro, a The Killers és a Fontaines D.C., de lesz szíves belőle egy literrel! James Hetfield, te most nem játszol.

Metallica – S&M2

Hogy mi a fenének kellett még egy S&M-lemez? Igazából jó kérdés, mert a tracklist részben megegyezik az elsőével, de hát valljuk be, nem is lehetett volna úgy összehozni, hogy a régi klasszikusokat mellőzze a Metallica, és csak az utóbbi lemezek dalait dolgozza át a San Francisco-i Szimfonikusokkal. Itt igazából nem is az a kérdés, hogy miért van itt ez az album. Szinte kötelező volt. Az első S&M nem véletlenül lett embertelenül népszerű, annyira okosan építkezett egymásra a klasszikus zene és a Metallica, hogy majdnem minden esetben még több jött elő a dalokból, mint általában, úgyhogy csak reménykedni lehetett abban, hogy az új koncerteken sem történt másképp.

Az S&M2-koncertek létjogosultságához nem igazán fért kétség, és ha már a koncertek megvoltak, akkor nyilván azokat rögzíteni kellett, mert ha nincs lemez, nem történt meg az egész, és az a helyzet, hogy az S&M2 nagyon működik. Annak ellenére is, hogy egy részét már hallottad. A másik részére pedig lehet, hogy nem annyira vagy kíváncsi, ha nem vagy a Death Magnetic és a Hardwired…-lemezek nagy barátja. Ha így van, ez a lemez tesz neked egy szívességet, az újabb számok ugyanis új erőre kaptak.

A Metallicának még mindig iszonyúan jól áll a szimfonikus zene, néha annyira, hogy újraértelmez vele teljesen közepes dalokat is, mint pl. a The Unforgiven III-t, ami teljes egészében, a haverok zenekari segítsége nélkül, pusztán szimfonikusokkal mintha egy teljesen más track lenne, mint amit a Death Magneticen hallottál. De ütősebb lesz a „segítségtől” a Confusion és a Moth Into Flame is, a The Day That Never Comes pedig már eleve olyan, mintha mindig is ott lett volna mögötte a nagyzenekar.

Azt Hetfieldék is tudták, hogy az nem járja, hogy a régi dalokat ugyanúgy felvegyék újra, de igazából az sem lett volna feltétlenül ördögtől való dolog. Azért nem, mert valahogy itt jóval feszesebbnek tűnnek, érdemes pl. összehasonlítani a The Outlaw Torn régi és új felvételét, és nem fogod többé elővenni a régit. Pedig egy elég pocsék időszakban játszotta el ezeket a koncerteket a zenekar, James Hetfield nem sokkal később vonult újfent elvonóra, de ez nem hallatszik a végeredményen. Nyilván javítottak az élő felvételeken egy picit (sokat), de azért nem mindent, simán benne maradt például, hogy Kirk elbénázza a For Whom The Bell Tolls elejét (mégiscsak a Metallicáról van szó), de valahol még ez is bájos. Az S&M2 iszonyú jól szól, feszes, az új dalok nagyon is működnek rajta, a Prokofjev és Mosolov feldolgozásokért pedig külön jár a piros pont. Simán a régi S&M mellé lehet tenni a polcon.

Biffy Clyro – A Celebration of Endings

A Biffy Clyrót bőven lehet vádolni azzal, hogy túl poposak lettek, a kezdeti, nyakatekert ritmusképletekkel vagy csak simán dögös menetelésekkel operáló banda egyre inkább rádióbarát, sőt, néha már veszettül nyálas (most rád nézek, Re-arrange) számokkal érte el azt, hogy még az olyan rajongók is enyhe félelemmel várják az új lemezeket, akik egyébként szinte mindent megbocsátottak nekik. Szerencsére az A Celebration of Endings nem az új rajongóknak szól. Csak egy kicsit.

Simon Neilék ugyanis sok-sok év után megcsinálták végre azt a lemezt, amivel mindenki jól jár. Többnyire. Nyilván nincs értelme egy újabb Puzzle-t vagy Only Revolutionst várni tőlük, de a Celebration of Endings áll hozzájuk a legközelebb. Már a nyitó North of No South kellemes töredezettségén is régebbi hangulatok jönnek elő, és mintha kiszámították volna (lehet, hogy így is történt), innentől kezdve minden páratlan számú track a lemezen egy az egyben a régi Biffyt idézi.

A páros számúakban pedig akadnak meglepő és nem annyira meglepő ügyek is. Ott van például a Space, ami enged az újabb, extrémen popos Biffy-lassúzásnak, de nem idegesítő módon, míg az Instant History konkrétan elektronikus terepre merészkedik, és nem feltétlenül teszi jól. A The Champ nagyívű, már-már musicales feelingje viszont baromi jól áll a Biffynek, és ezt még leírni is fura, de a „pinkflojdozás” is az egyébként zúzós Cop Syrup végén.

A Biffy Clyro egy picit kísérletezős kedvében volt, és bár azért túlságosan merészet nem vállaltak be, azért ez a lemez sokkal kellemesebb, mint bármi, amit az Opposites után kihoztak. Ha átlagos nyarunk lenne, még esélyesek lennének a Tiny Indoor Fireworksszel egy korrekt fesztiválhimnuszi címre is. De ez nem egy normális nyár. Annak viszont nagyon lehet örülni, hogy a Biffy elkezdte jól belőni az arányokat a régi és az új énje között.

The Killers – Imploding the Mirage

A Killers valahol a Day & Age után kissé megfáradt. Az volt az utolsó lemezük, amire még emlékezetes slágereket is tudtak írni, és bár a Battle Born és a Wonderful Wonderful is jó albumok voltak, egyre kevésbé voltak már Brandon Flowersék érdekesek. Az Imploding the Mirage visszakanyarodik az első három lemez hangulatához, főként a Sam’s Townhoz és a Day & Age-hez, és a legszebb, hogy úgy pakol eléd egy halom slágert, hogy az erőlködés legkisebb jelét sem mutatják, sőt, még viccelni is van idejük közben, annyiszor kacsintanak ki a ’80-as évekre.

Az Imploding the Mirage laza. Annyira, mint a lemezt nyitó My Own Soul’s Warning, ami után (meg a Running Towards után is) nehéz lenne letagadni, hogy még mindig a Springsteen vonaton rohannak, de már sokat hallgatnak A War On Drugst is az út közben. Ami egyébként szintén sok Springsteen-utalást tartalmaz, de hagyjuk is. Közben néha a Talking Headsig is elmerészkednek (Fire in Bone), plusz nyakig merülnek a ’80-as évek szinte összes hangszerelési giccsébe a My Godban és a When The Dreams Run Dryban, ami szörnyen hangzik, de náluk ez mégis valahogy rendben van.

Azért is, mert nem csak simán idézgetnek, hanem beépítik az idézett zenekarok elemeit a saját stílusukba, és mindezt totálisan görcsölésmentesen teszik. Régen volt ennyire felszabadult a Killers, rég készítettek már ennyire emlékezetes lemezt is. Nem feltétlenül veszik magukat komolyan, de mégsem vicces, amit művelnek, csak szimplán marha jó hallgatni. Az pedig, hogy k.d. langet sikerült rávenni egy közös melóra, külön tapsot érdemel. A nyár egyik legkellemesebb meglepetése. Kár, hogy élőben nem láthatjuk.

Fontaines D.C. – A Hero’s Death

Tavaly az Inmusic Fesztiválon Zágrábban délutáni matinésávban lépett fel a Fontaines D.C. és túl lusta voltam ahhoz, hogy felkeljek az ágyból, aztán kivánszorogjak a helyszínre, hogy megnézzem őket. Óriási hiba volt. Akkor még láthattam volna az egyébként már világkedvenc, de még nem szupersztár ír bandát, amire jövőre ugyanott már olyan körülmények között esélyem sem lesz. Csak mert a Fontaines D.C. a második lemezével nem egy szintet lépett, hanem egyből vagy hármat.

Az hagyján, hogy a Hero’s Death második lett a brit lemezeladási listán, de fogta az első album kellemes posztpunk-hangulatait, jóformán kidobta őket és behozott a helyére egy jó adag sötétséget és melankóliát. Egyszerre öleli magához a Radioheadet, a Joy Divisiont, a korai Cure-t, de akár még Lou Reedet is az olyan dalokban, mint az Oh Such A Spring.

De azért nem felejtették el, hogyan kell olyan dalokat írni, mint amilyenekre a 2019-es Dogrelen roptad, a címadó dal akár ott is elfért volna, de már nem szól olyan nyersen, mégis valahol kellemesen kócos az egész. Grian Chatten is komolyabban veszi az éneklést (na azért nem ő az új Lewis Capaldi), de hát a komolyabb, sötétebb témákhoz néha kell is. Chatten azt mondta, hogy ez a lemez részben a depresszió és a boldogság küzdelméről szól, és valóban a partvonalai között ugrál rettentően ügyesen, de a végén te leszel boldog, hogy ilyen lemezek születnek még. A Fontaines D.C. úgy csinálta meg az év egyik legjobb albumát, hogy igazából senki sem volt rá felkészülve. Jövőre találkozunk az Inmusicon. Nem délután. Nem kisszínpadon.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.