Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Mi sülhet ki abból, ha J.J. Abrams és a nem kevésbé zseniális Alfonso Cuarón összeállnak egy tévésorozatra? Érzelmek és akció?

A Believe-et nagyjából minden sorozatfétisű világlakó várta, olyan kombóval készül ugyanis, ami csak ritkán jön össze tévéfalván, de hát ugye most már semmin sem szabad meglepődni, a tévé az új mozi, főleg akkor lehet ilyeneket mondani, amikor olyan szériákat nézhet a boldog ember, mint a True Detective. A Believe már a pilotja alapján sem lesz klasszikus, sőt, egyelőre azt sem érteni, mi lesz ez az egész. Feelgood-sorozat? Akciószéria? Vagy az egésznek egy furcsa, egyelőre érthetetlen elegye?

Olyan kétes ez az egész Believe, mintha egy kicsit felpörgetett Touch lenne, amiben annyi giccs van, amennyi csak belefért, vagy néha még annál is több. Adott egy főhős, aki tulajdonképpen a végletekig antipatikus, adott egy rá bízott kislány, aki a végletekig kedves, egy jó adag misztikum, és egy háttércsapat, egy férfi és egy nő, akik szintén nem túl bonyolultak, legalábbis az első rész erre enged következtetni.

A férfi, egy bizonyos Tate éppen fél órával a kivégzése előtt találkozik Mr. Winterrel, aki papnak álcázva magát megszökteti az ártatlanul bebörtönzött, egyébként majdhogynem az utolsó atomjáig paraszt férfit azzal a feltétellel, hogy mostantól évekig egy fura kislányt kell megvédenie a világ gonoszaitól, aki a keresztségben a Bo nevet kapta. Mit ad isten, ilyet még sosem láttál, mostantól városról városra kell vándorolniuk, hogy megvédjék a különleges képességű lányt, aki úgy cserélgeti a nevelőszüleit, mint más az alsógatyáit, bár mentségére legyen mondva, mostohaszülei mindig erőszakos halált halnak.

Szóval egy helyszínen egy ügyet megoldó sorozat lesz ez, konstans főgonosszal, egy köztiszteletben álló férfival, Cuarón esetében ellövi a minden sorozatban egy Kyle McLachlan-kártyát, ez a férfi ugyanis nem más, mint Kyle MacLachlan, de azt már most sejteni, hogy akad egy sokkal genyább genya is, aki előszeretettel mozgatja az erőszakos szálakat. A pilot tulajdonképpen sokat nem tesz, bemutatja a szereplőket, máris nagy bajba helyezi Bót, az erre a hétre szánt megmenteni valóval, a dokival pedig annyira összenyálazza, ami sokak számára nem fogja túlságosan szimpatikussá tenni a sorozatot.

Amikor például Bo és Tate belépnek a doki házába, esküszöm, kimondtam, hogy ha most kiesik a kislány száján, hogy apád büszke rád, én azonnal ordítok. És ordítottam. Kiszámítható az egész, de mégis van benne valami feelgoodfaktor, ami miatt lehet belőle valamiféle kiskedvenc, az viszont kicsit kiábrándító, hogy Cuarón szinte sehol sem jelenik meg a negyven perc alatt.

De csak szinte sehol. Az epizód ugyanis egy olyan vágás nélküli akciószekvenciával kezdődik, ami azonnal helyre teszi, hogy ki rendezte ezt a művet, nincs Cuarón-film vágás nélküli jelenet nélkül, és ha nem is annyira monumentális, mint legutóbb a Gravitáció eleje volt, azért eléggé brutálisan jól néz ki, és emlékezetes a kezdő pár perc. Szóval ez marad nekünk: egy aranyos kislány, egy rosszfiú főhős, aki nyilván jó valahol mélyen legbelül, két percet beszélgetne Kozsóval, aztán együtt indulnának a szivárvány felé, miközben a boldogságról énekelnek.

A cliffhanger is rendben van, annyira elég, hogy a következő pár részt még bepróbáljuk, de ennél azért többet vártam. Nem rossz, de olyan filmek után, mint Az ember gyermeke és a Gravitáció, egy kicsit túl sablonos, a stílusok, és a szélsőséges karakterek típusainak keveredése pedig nem mindig működik. Hátha magára talál, egyelőre egy giccses Fringe-prequelnek tűnik, de a remény hal meg utoljára.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.