Élünk a gyanúperrel, hogy az egykori Grimm-hősök olyan mézeskalácsból ettek, amelynek tetejére a porcukrot kolumbiai drogbárók szállították.
Akkor biztos jó ötletnek tűnt Jancsi és Juliska-folytatást készíteni. Nőjenek fel a gyerekek, legyenek istentelenül jól kinézőek, dörögjenek a furcsa, gótikus puskák, vadásszanak ronda boszorkányokra, és csörögjön a kassza. Nos, a pénz édes, csilingelő hanghatásainak eljövetelével nincs is probléma, a rendező, Tommy Wirkola anyagilag mindenképpen jól járt ezzel a furcsa blockbusterrel, Jeremy Renner és Gemma Artenton viszont nem, és a néző sem nagyon érti majd, amit lát.
A Boszorkányvadászok-nak sztorija alig akad, de láthatóan a történetmesélés (egy kvázi felnőtt mesétől) ezúttal nem várható el. János és Júlia felnőttek, és az őket ért gyerekkori traumának köszönhetően boszikra vadásznak, akik többnyire úgy néznek ki, mintha világéletükben Marduk rajongók lettek volna, annak minden arcfestős, hörgős vagy károgós mókájával együtt. A testvérek városról városra járnak, és furcsa szupercsapatként megoldják az emberek boszorkányos problémáit, egy nagyon rossz szóviccel élve boszorkányos ügyességgel. Az egyik városban azonban nagyobb falattal találkoznak az átlagosnál.
A sztori nagyjából ennyi. A gonosz főellenség szerepében az Elrabolva-filmekből ismerős Famke Janssen gondoskodik arról, hogy minden ötödik percben elinduljon egy-egy meglepően masszív vérfürdő, Famke társa pedig egy hulkosított Shrek-kinézetű ogre, bizonyos Edward, aki valamilyen furcsa oknál fogva szakadt farmerdzsekibe öltözött, biztos rockerek ezek az ogrék egyenesen ’82-ből, ha kikockáznánk a jeleneteit, talán még egy Lord felvarrót is kiszúrhatnánk rajta.
És most figyelem, mert olyan sztorielem következik, amitől minden jóérzésű mozinéző lefordul a fotelről, hacsak nem markolja meg a karfáját: János annyi mézeskalácsot evett anno a boszorka házában, hogy cukorbeteg lett, de egy gótikus injekciós tűből inzulint fecskendez magába, amelyet mindig ugyanabban az időpontban kell beadnia, erre pedig egy óra figyelmezteti. Egy ősi mesevilágban. Meg a mi anyánk ősi foglalkozását…
Az isten se tudja, mit akartak ezzel a filmmel. Akad itt ellenség, szövetséges, csöcsvillantás, akcióhegy, jó csajok, jó pasik, feszes ruhák, izmok, macsó hangulat. De akciófilmnek túlságosan is gagyi (a boszorkányok felpattannak a seprűre, a néző pedig megszakad a röhögéstől), mesének túlságosan véres (konkrétan patakokban folyik a paradicsomlé), felnőttnek néha gyerekes, gyereknek nagyon is felnőttes. A történet finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után, a párbeszédek eszméletlenül buták, de mindenki nagyon jól néz ki, jó a 3D, és vizuálisan is vállalható az alkotás.
Így a Boszorkányvadászok-at csakis azoknak ajánlhatjuk, akik kifejezetten imádják a térhatású akciót, a gyönyörű Gemma Artentont, és azt sem feltétlenül bánják, ha egy kemény jelenet közben sokszor röhögnek fel, persze nem teljesen jó értelemben. Grimm ipari ventilátorként forog a sírjában.