Ezúttal 3 lemezt mutatunk be, melyek különböző stílust képviselnek, de egy dolog közös bennük: mindegyik szeretné fellobbantani a tüzet a hallgatóban. A The Darkness megint kanos számokkal támad, a Bloc Party visszatér a gitáros gyökereihez, míg Plan B egy lángoló ország dühöngő ifjúságáról rappel.

Plan B – Ill Manors

A 28 éves Ben Drew, alias Plan B rapperként kezdte pályafutását, azonban egy meglepő paradigmaváltást követően a nemzetközi ismertséget egy makulátlan neo-soul lemezzel szerezte meg 2010-ben. A The Defamation Of Strickland Banks az új munka tükrében azonban olyan, mintha csak csali lett volna, hogy végre mindenki felfigyeljen a csávóra, mielőtt begyújtaná a Molotov-koktélt és bedobná a közönség soraiba. A harmadik sorlemez ugyanis egyrészt visszatérés a hip-hop-hoz, másrészt az utóbbi évek egyik legradikálisabb protest megnyilatkozása a brit popzenében.

Ben ismét nagyban gondolkodott és dalaiban a londoni külváros dzsungelébe kalauzol, ahol farkastörvények uralkodnak. Az Ill Manors így hip-hop musical-nek is nevezhető, amelyhez film is készült emberünk rendezésében, az egész koncepció pedig nem más, mint egy ijesztő helyzetjelentés az ”olimpiai falu árnyékából”, ahol bizony jobb, ha nem kóborolsz sötétedés után.

A bivalyerős címadó szám igazi bujtogató himnusz, hallatán mi is falhoz vágnánk valamit, ami kezünk ügyébe kerül, nem csoda, hogy nem csak a zenei sajtó foglalkozott sokat a német Peter Fox Alles Neue dalának alapját variáló szerzeménnyel, melynek szövege metsző szavakkal írja le a tavalyi angliai zavargásokat. Bár Plan B nem jött olyan mélyről, azért az első sorból figyelte az eseményeket, és a többi dalban is remekül fogja meg mind zeneileg, mind rímeivel a történéseket, néhány számba beszűrődik az előző LP dallamosabb világa, hogy később ismét lerántson minket az underground rap sötét zugaiba. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyire veszélyes azonosulni az általa megénekelt karakterekkel, ezért jobb, ha csak afféle gettó fekete dobozként tekintünk az Ill Manors-ra, ami ugyan nem tökéletes lemez, de vannak rajta tökéletes pillanatok, a kortárs hip-hop-ban pedig kiemelt fontossággal bír. Nem lesz tőle jobb kedved, de újra meg fogod hallgatni!

Bloc Party - Four

Nem is olyan rég, ha jól emlékszem még, volt egy erős indie trend a brit gitárzenében, amikor is csőgatyás fiatalok küzdöttek meg pattogós, táncolható slágereikkel a tizenéves kiscsajok kegyeiért. Az Arctic Monkeys nevével fémjelzett vonulatban olyan tovűbbi zenekarok tűntek fel a 2000-es évek elején, mint a Kaiser Chiefs, vagy a Bloc Party. Az utóbbiak azóta csak sápadoznak, és ha most jelennének meg azon lemezeik, melyek miatt a sajtó felfigyelt rájuk anno, tutira nem ugrálnának ki a kritikusok örömükben a kilencedik emeletről, mert ezek a számok leginkább abban a zenei klímában működtek, amúgy még a legjobb dalok sem hagytak mélyebb nyomot a popkultúra csatamezején.

Ahogy a cím is jelzi, a Bloc Party kisebb kihagyás után most ért el negyedik stúdiólemezéhez, korábban a frontember, Kele Okereke adott ki harmatgyenge szólólemezt (The Boxer), de a zenekar debütjét követő két munka is olyan nyomtalanul hömpölygött le a rock and roll folyamán, mint egy köb dunai víz. A sikertelen elektrósabb próbálkozások után ezért most azt találták ki a fiúk, hogy visszatérnek az első album hangzásához, mert azt ugye bírta a nép, és gitár vonal megvaskosításának köszönhetően a negyedik lett a második legjobb Bloc kiadvány. A hathúrosok szépen terítenek, megy a gitár-szőnyegbombázás, vannak dögös darabok, zúzós témák, de sajnos ugyanennyi érdektelen szám és érzelgős szerzemény is akad, ami nélkül mindenki vígan meglenne, így a Bloc Party megint eggyel mélyebbre fúrta be magát a nagy középszer masszába, amibe minden bizonnyal örökre bele is ragadt.

The Darkness – Hot Cakes

Vannak dolgok, amik azért jók, mert változnak, és vannak, amik azért, mert nem. A The Darkness egyértelműen az utóbbi kategória, hiszen az általuk képviselt, önironikus és anakronisztikus cock-rock csak ebben a formában komolytalan annyira, hogy komolyan vehessük. Olyan az egész élmény, mint egy Spinal Tap marhulás, csak a The Darkness mindig tud olyan dalokat írni, melyek pont annyira mosolyogtatják meg a hallgatót, mint amennyire beindítják őt.

Justin Hawkins bandája több éves hallgatás után szedte elő újra a trapézgatyát és glames hacukát, közben volt elvonó és egy Hot Leg nevű projekt is, ahol még jobban elengedte magát a falzettkirály, viszont kellett a tesó, Dan Hawkins és a másik 2 tag is ahhoz, hogy ismét fasza kis szerzemények szülessenek.

És születtek is: a Thin Lizzy, Queen, AC/DC és Def Leppard hagyatékából összegyúrt bulis számok között most is van pár darab, amely hallatán legszívesebben azonnal egy nyári fesztiválon szeretnénk ácsorogni két dögös csaj között, vagyis az eddigi két nagylemez (Permission To Land, One Way Ticket To Hell… And Back) színvonala most is megvan, még ha I Believe In A Thing Called Love kaliberű stadionsláger nincs is. Ehelyett viszont a nyakunkba kapunk egy Iron Maiden hangvételben átgyúrt Radiohead számot, a Street Spirit (Fade Out)-ot, amiben az egy másodpercre jutó extrém magas hangok száma még a The Darkness átlagnál is magasabb, illetve a Jethro Tull-os Ian Anderson is vendégeskedik a Cannonball nótában. A legjobb pillanatok azonban nem ezek, hanem a slágeres Nothin’s Gonna Stop Us vagy a hard rockos With A Woman, melyeket pörgetve úgy érezzük magunkat, mint amikor hosszú idő után visszamegyünk kedvenc kocsmánkban, ahol semmi sem változott az évek során. Csak kikérjük a sörünket, és elégedett mosollyal kortyolunk bele.

További lemezkritikákért olvasd a CD Player sorozat cikkeit!

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon