Szerencsétlen ByeAlexre már gyakorlatilag csak az államháztartási hiányt nem verték rá, de még az is megtörténhet, mert valamiért személyes sértésként gondol rá a hallgató. Hogy lehet ez?

Magyarország nem az énekes-dalszerzők országa, vagy inkább már régóta nem az, ezért nem is igazán tud mit kezdeni napjainkban egy olyan újgenerációs előadóval, mint például Hó Márton vagy ByeAlex. Hogy miért? Kezdjük az egészet messziről. Énekes-dalszerzőnek lenni ugyanis olyan állapot, amit az ember jobb esetben nem választ magának, beugranak dalok, azokat leírja az ember, ha van lehetősége, felveszi és elénekli, mert tulajdonképpen nem tehet mást.

Ez belülről jön egy olyan erős késztetésként, amit nem lehet semmibe venni. Hogy mennyiben fenyegető ez a tevékenység a magyar zenehallgatóra nézve? Semennyiben, de a hallgató mégis valamiért úgy gondolja, hogy erőszakkal akarják lenyomni a torkán a seggműves palacsintát. Pedig semmi sem kötelező, főleg, hogy a végtelen zenehallgatási lehetőségek, azaz a gigantikus távirányító világában élünk, amit tetszőleges helyen, tetszőleges módon, de meg lehet nyomni, ha valami nem tetszik.

Valamiért a hallgató fejében azonban mégis a kényszer képe él. Az előadó kényszeresen választotta magának ezt a hivatást, kényszeresen nyomja le a torkunkon a dalait, amelyet kötelezően meg kell hallgatnunk, és kötelezően nyilatkoznunk kell arról, mennyire utáljuk, ettől leszünk részesei egy körnek, ahová tartozhatunk, ahová egyébként sosem volt jó tartozni. Pedig nem fognak senki fejéhez fegyvert, hogy ezerszer is hallgassa meg a nem kedvelt dalt, vagy más olyan szerzeményeket, amelyektől a hideg futkos a hátán. Erős nemtetszést nyilvánít ki, mert ezzel feszültséget vezet le. De biztos, hogy az előadón érdemes ezt levezetni? Vagy inkább a hallgató elképzeléseivel lennének komolyabb problémák?

Hogyan képzelheti el az egyszeri zenehallgató a neki nem tetsző dal megszületését? Itt van ez a két lábon járó kerámiaedény, aki addig gondolkodott otthon, amíg egy olyan hangsor nem jutott eszébe, amivel Guantanamóban viszonylagos egyszerűséggel vallathatták volna ki a pórul járt delikvenseket, úgyhogy most ez lesz, és semmi más, ezt fogom hallani, ha fene fenét eszik is, mert a rádióm beragadt arra a csatornára, amelyen repeatben játsszák? Ezt bizonyos kultúrákban mazochizmusnak nevezik.

Bármennyire is furcsán hangozhat, senkit sem kényszerítenek arra semmilyen eszközzel sem, hogy zenét hallgasson, vagy hogy olyan zenét hallgasson, ami neki nem tetszik. A nemtetszés kinyilvánítása abszolúte szabad, sőt, annak konstruktív verziója még kötelező is, mert bármennyire is bizarr, de az értelmes zenészek elég jól viselik a kritikát, ha az nem a saját anyjának meghágására vonatkozó kinyilatkoztatások sorozatával történik meg. Okosan. Szépen. Mint ahogy normális emberek beszélgetnek egymás között.

Az énekes-dalszerző viszont ott áll a gyűlölettől megtépázva, és nem érti az egészet, mivel ő csak írt egy népszerű dalt, ami ráadásul politikailag is annyira korrekt és semleges, mint egy svájci lanka. De előveszi már a bulvársajtó is, minden tekintetben elküldik az anyjába, körüljárják, megnézegetik, kicsit megköpködik, de hát bárhogy is forgatják, csak nincs rajta semmi érdekes, mert az énekes-dalszerző többnyire csak úgy önmaga szórakoztatására zenél, ami itthon 2013-ban teljesen elképzelhetetlen tevékenység, ráadásul még csak nem is látványos, hacsak az előadó nem közösül mangalica sertésekkel rekreációs célból. Elég kicsi a valószínűsége.

Az ő jelentősége tulajdonképpen nagyon csekély. Csakis azért teszi, amit tesz, mert szereti, és mert nincs más lehetősége. Ha nem figyelsz rá, ő akkor is folytatja, mert elsősorban nem érted zenél, de örül, ha meghallgatod, akkor pedig pláne, ha tetszik neked, amit művel. Mivel nem egy sorozatgyilkosról beszélünk, hanem egy zenészről, így vajmi kevés esélyünk van arra, hogy bármely megnyilvánulását személyes sértésként fogjuk fel. Nem lehet ellenünk irányuló merénylet a kinézete, a hangja, a viselkedése vagy a produkciója sem. Mert ez egyszerűen nonszensz. Nem lehet valaki azért unszimpatikus, mert a végletekig visszafogott, elvégre nem egy nagyra nőtt iskolában élünk, ahol még le kell rendezni az erőviszonyokat, ha addig élünk is.

Ha nekünk ennek ellenére mégsem tetszik? Szívünk joga, hiszen ez természetes, nem tetszhet mindenkinek ugyanaz, az azonban már nem szubjektív megítélés dolga, hanem szimplán emberség kérdése, hogyan járunk el a nekünk nem kedves előadóval. Tegyük fel, lelkes, a munkánknak élő hentesek vagyunk. Bejön hozzánk mindennap egy rakás vevő, aki elmondja, hogy mi bizony kifejezetten vékonyan szeleteljük a párizsit, ami nem jó, és egyébként sem tetszik nekik az öltözékünk, mert nem olyan tipikus henteses. Majd átmennek a megszokott hentesükhöz, akihez mindig is jártak. De akkor miért is jöttek be hozzánk?

És miért is nem fordították a negatív energiáik felénk röptetésére szánt időt arra, hogy a saját húsművesükkel beszélgettek volna egy jóízűt, aki vastagon szeli a parizert, ahogy azt mindig is szerették? Valószínűleg nem azért, mert ennyi energiájuk van, egyszerűen nem tudja okosan kihasználni azt, ami neki adatott. Senki sincs Duracell nyúlból. Az élet nem annyira hosszú, hogy beleférjen a másik módszeres pocskondiázása, attól pedig, hogy valaki nem harsány, még nem biztos, hogy nincs szíve, amit beletehet a munkájába. Kérjük, etesse az énekes-dalszerzőt! Kihalóban lévő állatfajta, és nagyon hiányozna, ha nem maradna más, csak a kamerával együtt forgó, és a kezét előre nyújtó pózkirály, akik a lassú dalok éneklésének nagy könyvében ez az egyetlen egy szabályt olvasta el.

(Eurovízió-fotók: Europress/Getty)

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon