Mert az Animal Crossing: New Horizons nagyon össze van rakva. Nem véletlenül cuki, de nem kifejezetten gyerekjáték. Konkrétan függőséget okoz.

Bevallom, engem eddig elkerült az Animal Crossing-sorozat. Éppen ezért voltam kíváncsi arra, hogy vajon képes lesz-e behúzni úgy, hogy egyetlen elődjével sem játszottam, erre jött ez az életszimulátor, és megvett kilóra. Mindezt úgy tette, hogy egyszerre játszottam vele és a remek Doom Eternallel, és nagyon vártam, hogy mikor térhetek vissza a saját kis szigetemre pár órányi szörnyhentelés után. Mert a szigeten mindig van mit csinálni.

Az Animal Crossing nem egy sima Sims-klón. Az első része 2001-ben jött ki Nintendo 64-re, azóta pedig szépen sorban jelennek meg a folytatások, legutóbb 2012-ben érkezett a New Leaf 3DS-re, szóval ki kellett várni az új rész érkezését, de megérte. Mi emberként tengetjük mindennapjainkat egy fura lényekkel teli szigeten, ahol nem a konkrét túlélés, hanem a felfedezés, és a saját életünk egyre komfortosabbá tétele jelenti, aztán persze ahogy haladunk előre a játékban, megjelenik a kereskedés, a többi szigetre utazás, hogy ne legyen ez az egész unalmas.

A játék azért baromi érdekes, mert követi a napszakváltozásokat, és ez akár problémát is jelenthet azoknak, akik nem tudnak néha belevágni a szigetlétbe nappal a meló miatt. A környezeted ugyanis abszolút élő, más és más állatok bújnak elő nappal és éjszaka, ha megismered, befogod és a helyi múzeum vezetőjének megmutatod őket, akkor képet kapsz arról, hogy melyikük milyen időszakokban aktív. Rovarok, bogarak, halak, van mit felfedezni már a legelején is.

A New Horizons ráadásul az évszakváltozásokat is követi, magyarul télen hó fog esni, ősszel hullani fognak a levelek a fákról (most épp a húsvét készül elő egy rettentő idegesítő nyuszival), így pedig végképp nem lehet majd ráunni erre az egészre, és egyébként is nehéz, mert komolyan mindig van mit csinálni. És most nem arról van szó, hogy olyan hej, de nagy dolgok történnének ezen a szigeten, ami nálam Sleepyland névre hallgat. Egyszerűen csak kihozza belőled a gyermeki felfedezés örömét. Azért hajtasz, keresgélsz és rohangálsz fel és alá különféle egyszerű dolgokat kajtatva, hogy megszerezz valami fontosat, akár pénzt, akár nyersanyagot, befogj egy állatot, mert minden előre visz egy lépéssel. Csak egy kicsit lépsz előre, de mindig nagyon jó érzés, ha sikerül.

Ahogy sátorból házra váltasz, és ahogy a házad is szépül, egyszerűen megmelengeti a lelket, az, hogy a sziget többi lakója is interakcióban van veled, néha segít, néha csak megkérdezi, hogy vagy, tökéletesen élethűvé teszi ezt az egyébként rettentően semmilyennek tűnő kis kalandozást, ami annyira ügyesen (de közel sem hibátlanul) van összerakva, hogy komolyan mondom, tanítani lehetne.

A játék tulajdonképpen leírva egyáltalán nem tűnik érdekesnek vagy élvezhetőnek. Ezért is nehéz írni róla. Karakterünkkel megérkezünk egy szigetre, ahol eleinte csak páran élnek, aztán szépen lassan, de nagyon lassan elkezdünk segíteni a kiépítésében. A „főnökünk” Tom Nook, egy cuki mosómedve, legalábbis ránézésre, amúgy meg egy seftes dög. Ő az, aki a szigetre költözésünkért pénzt kér, amit első körben még egy kriptovaluta szerűségből, a különféle feladatok teljesítéséért kapott Nook Milesból ki tudunk fizetni, de amint házunk lesz, elindulunk a hitellejtőn, innentől ugyanis a sziget hivatalos pénznemében, a nagyon is fizikai formában létező Bells-ben tudunk csak törleszteni, nem keveset, de nem baj, nem rohanunk sehová.

Tom Nook tulajdonképpen egy üzletember, aki nagyjából nem csinál semmit, mindent nekünk kell összehoznunk, cserébe viszont ilyen-olyan ajándékokat kapunk, hol hasznosabbakat, hol haszontalanabbakat, de legalább nem kéri a segítségünket ingyen. És eleinte tulajdonképpen ez mindennek az alapja: teljesítünk különféle feladatokat, hogy valamilyen ajándékot kapjunk, de a legszebb az egészben az, hogy nem az ajándékért hajtasz, hanem azért, hogy ahogy mondtam, tehess egy lépést előre.

A New Horizons ugyanis olyan ügyesen be tud szippantani, hogy azért jár a taps. Már az elején is tudod, hogy baj lesz, amikor még szinte üres a sziget, és folyamatosan fákat kell csapdosnod egy béna baltával, ami ráadásul időnként elhasználódik, és kraftolhatsz egy újat, de még mielőtt kraftolnál, farmolnod is kell. Ó igen, ez a játék a véget nem érő farmolás és kraftolás diadala. Pedig én rettentően utálom az ilyesmit, mégis élvezem. Egyszerűen a hangulata, a szép grafikája, és a feladatok lassú csepegtetése érte el, hogy érdekeljen. Az, hogy tudom, hogy nemsokára el fogom tudni érni az emelkedőket is, mert lesz létrám (már van), az, hogy tudom, hogy már csak egy-két dolgot kell összeszednem, hogy végre ne egy farúddal tudjak átugrani a sziget folyói felett az egyik partról a másikra, mert lesz híd, amit én helyezhetek el (már az is van). És még sorolhatnám.

Az építkezéseket sem sitty-sutty oldhatjuk meg, aludnunk kell rájuk egyet, másnap meg gyermeki csodálattal kaphatjuk ki a dokkolóból a Switch-et, hogy megnézzük, mi történt. Minden nap első bejelentkezésénél Tom Nook elmondja, hogy van-e valami újság, aztán már mehetünk is felfedezni, meg összeszedni, ami kell. És ez tényleg nagyon rosszul hangzik, de egyórányi játék sem kell hozzá, hogy tudd, mennyire menthetetlenül rajta maradsz a New Horizonson.

A játék tényleg rettenetesen kedves, és minden korosztályt képes behúzni, de korántsem tökéletes. Az egyik legidegesítőbb hibája a kamerakezelése, nincs lehetőségünk forgatni a kamerát, így a karakterünk néha el tud tűnni épületek mögött, ami gáz, ha mondjuk az épület mögött van valami tárgy, amiből nyersanyagot akarunk kinyerni. Ekkor csak egy pillanatra láthatunk be az épület mögé, aztán meg kell próbálnunk így megtalálni, hogy hová eshetett mondjuk a felvételre váró fa vagy mondjuk kő.

Az sem túl szerencsés, hogy egyszerűen nem lehet normálisan beirányozni a munkavégzéseket. Itt főleg az ásásra gondolok. Van, hogy egy kőtömbből kell kinyerni nyersanyagokat, amit úgy tudsz megtenni, hogy baltával, de főként ásóval elkezded ütlegelni. Ha egy picit is eltérsz (márpedig eltérsz) a tömb irányától, akkor ásol mellé egy lyukat, ami egyrészt idegesítő, másrészt minél gyorsabban püfölöd azt a szerencsétlen követ, annál több jóságot tud elpotyogtatni. Ha mellé ütsz, akkor értelemszerűen nem ad annyit, és ez akkor nagyon kellemetlen tud lenni, amikor nagyon gyorsan szeretnél nagyon sok nyersanyagra szert tenni.

Az is kicsit furcsa, hogy egyáltalán nem akar a játék néha segíteni, hagyja, hogy aludj rá egyet-kettőt, mint például a helyi bolt felépítésénél, ahol sikerült marha rosszul járnom. Kiderült ugyanis, hogy ha eszünk a helyi gyümölcsökből, akkor erősebbé válunk. Annyira, hogy a köveket szét tudjuk törni. A probléma, hogy nem igazán kerültek a helyükre új kövek. Én viszont nagyon szerettem volna megszerezni az irdatlan soknak tűnő 30 iron nuggetet. Ilyenkor azt lehet tenni, hogy veszünk egy repjegyet 2000 Nook Milesért, a játék pedig elvisz minket egy random generált szigetre, ami tök üres, és úgy fosztjuk ki, ahogy csak tetszik. De még ez sem elég ahhoz, hogy gyorsan teljesítsük a feladatot. Közben pedig nincs túl sok tennivaló, de nem feltétlenül akarod letenni a játékot.

Magyarul nem mindig sikerül neki a művelet, a cuki építkezés itt-ott kifejezetten frusztrált nyersanyaghajhászásba fordul át, de ha átlendülsz ezen, akkor utána megint jön valami, ami leköt. És persze ott az online rész, amitől még élőbbé válik minden, de ha nem akarsz másokkal közösködni, az is érthető.

Egyet véss eszedbe az Animal Crossing: New Horizonsszal kapcsolatban. Ha kipróbálod, rá fogsz csúszni, és rengeteg idődet viszi el. De hát most egyébként is van időnk az otthonülés alatt, szóval akár még jóbarátod is lehet. De Tom Nook nem. Az csak egy kapitalista dög.

8
  • Irdatlanul cuki és addiktív, konkrétan letehetetlen
  • Mindig van tennivaló, de nincs mindig jól belőve, hogy mennyire érdekes az, amit tenni kell
  • A kamerakezelésen bőven lenne mit javítani

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.