Pedig pont a sete-suta előzmények miatt nem igazán volt ez a cucc a radarunkon, így mi lepődtünk meg a legjobban, hogy az ősi relikvia-darabokból összeálló fura szuperhős, Knack a második részre az osztály hülyéjéből eminenssé vált. Ez a játék ugyanis az utóbbi hónapok legszórakoztatóbb címe lett, még úgy is, hogy az első epizódhoz képest sem a sztori nem lett érdekesebb, sem a karakterek nem lettek szimpatikusabbak.

Adott ugye Knack, a néhány apró mozaikból álló törpe, aki minél több erre szolgáló ládát zúz össze, annál több törmeléket szed magára, és értelemszerűen annál nagyobb és erősebb lesz. Baromi egyszerű alapkoncepció, de ha már itt tartunk, egy igazán élvezetes platformernek nem is kell túl bonyolultnak lennie (lásd még: Super Mario és társai). Knack mellett természetesen még van néhány egyenarc, akik a jók csapatát erősítik, de a Lucas nevű gyerek mellett úgysem fogod a többiek nevét megjegyezni, és az övét is csak azért, mert a játékidő tetemes részében ott liheg majd a nyakadban. Nem érdemes tagadni, hogy a Knack 2 sztorija annyira bugyuta, amennyire csak lehet. Egy ősi faj, a high goblinok törnek megint az emberiség vesztére, de aztán mindig történik egy-egy csavar, melyek egyébként mérföldekre előre láthatóak és csak arra jók, hogy minél később gördüljön le a végefőcím.

Épp ezért nem lehet haragudni a forgatókönyvírókra; hiába traktálnak minket közhelyekkel, még a legócskább fordulatnak is örül a játékos, hiszen valahányszor azt érzi, hogy mindjárt vége a sztorinak, azt kívánja, bárcsak lenne még néhány órácska ebben a habkönnyű stuffban. Szerencsére a Sony ügyelt a tisztességes játékidőre. Kényelmesen, napi két-három órákat haladva simán kitart egy hétig a móka, és csak az első végigjátszás után nyílik meg a New Game+ opció, illetve az arénaharc, melyek csak tovább növelik a játékkal tölthető időt.

Az a helyzet, hogy a Knack 2 miatt nehéz lenne szuperlatívuszokkal dobálózni, hiszen ebben a játékban semmi nem fantasztikus... viszont cserébe minden tök jól működik. Érezhető, hogy igazi családi szórakozásnak szánták; egyáltalán nem hajtépősen nehéz (sőt, valójában simán el tudtam volna viselni egy kicsivel komolyabb kihívást), a maga módján látványos, akciódús, az animációk, az effektek, a zene és a hangok egységesen magas színvonalat képviselnek, a játékmenet pofonegyszerű, az irányítás maximálisan kézreáll, és a harc is rendkívül élvezetes.

Néhol mondjuk kicsit repetitívvé válik az egy logikai feladvány, egy arénaharc rutin, de a készítők jó érzékkel dobnak be itt-ott a játékmenetet színesítő elemeket, mint például egy látványos QTE-rész, vagy egy járműves zúzás. Arról nem is beszélve, hogy az egész sztori végigjátszható kooperatív módban is, ami megint csak ideális családi szórakozássá teszi a Sony exkluzív platformerét.

Itt még a gyűjtögetés sem megy az agyadra, mert semmiért sem kell megfeszülnöd. A titkok éppen nem verik ki az ember szemét. Aki egy kicsit szemfülesebb, hamar észreveszi, hol lehet még némi keresnivalója, és rendszerint a megérzések nem csalnak. Persze akkor sem maradsz le semmiről, ha nem érdekelnek az itt-ott eldugott extra kütyük, hiszen ezek nélkül is simán kipörgethető a történet.

Az elegyből csak a lélek hiányzik, de emiatt sem tépi ki az ember a haját, hiszen egészen egyszerűen jól érzi magát a játékkal, amíg tart, és ezekben a platformerszegény időkben ennek bizony nagyon lehet örülni.

A Knack 2 totálisan frusztrációmentes. Jobb pillanataiban az embernek az az érzése támad, mintha éppen a God of War vérszegény verziójával játszana, ezzel pedig meg is adtam a címnek a lehető legnagyobb dicséretet.