Charlize Theron és Seth Rogen egymásba szeretnek? Aha, hát hogyne. És láss csodát, a rettenetes című Csekély esély pont attól működik, hogy ők mennyire nem illenek össze.
Nem sok olyan film akad, mint ez. A Long Shot ugyanis két totálisan különböző ember románcából farag egy olyan sztorit, ami mindenkinek bejöhet, nyakon önti az egészet olyan humorral, ami Seth Rogenre, vagy még inkább Judd Apatow filmjeire jellemző, odateszi Rogen mellé a gyönyörű Charlize Theront, aztán nagyon lazán összerázza az egészet, és bár a legkevésbé sem tűnik úgy, hogy ez működhet, jobban működik, mint bármi más. De hogy a francba történhet ez?
Igazából a fene se tudja, vagyis jó, mégis, de ebben a moziban aztán nem sok eredetiség akad, a történet is egyfajta Sztárom a párom-koppintás, de úgy látszik, annak most nagyon is szezonja van, mivel legutóbb a netflixes Always Be My Maybe hozott egy remek kis filmet a témában. A titok nyitja a karakterekben van, abban, hogy még Rogent is elfordítják egy picit a „kissé elhízott junkie vagyok, bedobok pár undorító poént, és már kész is vagyunk”-karaktertől, de csak picit, mert ez is megvan. A titok az, hogy még belőle is értelmes, nagyszívű embert faragnak.
Fontos, mert ennek a filmnek mindene a szíve. A története szinte semmilyen, a karakterei viszont imádni valóak. Még az is, aki nem. Itt van a külügyminiszter, Charlotte Field (Charlize Theron), aki szeretne az USA első női elnökévé válni, de hogy ez megvalósulhasson, fel kell tornázni a népszerűségét, ami így is elég magas, de mindig lehet magasabb. Itt van Fred Flarsky (Seth Rogen), az újságíró, aki bármit megtesz egy jó sztoriért, de a magazinját felvásárolja egy szélsőjobbos álhírgyáros, és felmond/kirúgják, mindenki húzza alá a neki tetsző részt. Fred haverja, Lance (O’Shea Jackson Jr.) menő cégtulaj, tele van pénzzel, hát fogja kisbarátját, és menő bulikba viszi, itt fut össze Charlotte és Fred, de nem először.
Gyerekkorukban ugyanis a jelenlegi külügyminiszter volt Fred bébiszittere, akkor a fiú 13 volt, a lány 16, és egyszer sikeresen meg is csókolta a fiú a lányt, ami egy szintén sikeres, viszont annál láthatóbb merevedésben realizálódott. Ezek után kettejük útjai szétváltak. Charlotte aztán szövegírójaként kezdi el foglalkoztatni a srácot, a többit pedig már el lehet képzelni. Igen. Pont az történik. És semmi más. Bár ha jobban belegondolunk, még igazából az sem történik meg.
Mert mire számítunk? Majd jön valaki, aki elválasztja a szerelmeseket, de igazából csak két gonoszabb ember kavarog körülöttük, Charlotte cinikuan beszólogatós asszisztense, Maggie (June Diane Raphael) és a bájgúnár kanadai miniszterelnök, James (az elképesztően viccesen rémisztő mosolyú Alexander Skarsgård alakításában), akinek mindössze annyi a bűne, hogy rettentően kanos. Ennyi. Hát ez nem túl sok a konfliktushoz, az valahol máshol nehezedik a főszereplők vállára.
A konfliktust ugyanis ők maguk okozzák. A Csekély esély legfőbb bonyodalmának okozója ugyanis az, hogy mennyire mernek a főszereplői önmaguk lenni, mit vállalnak be a sikerért és a másik boldogságáért, de ami még fontosabb: az, hogy mennyire érdemes engedni az emberi hülyeségnek és gonoszságnak. A film ebből a szempontból idealista, de nagyon fontos dolgot mond ki.
Azt, hogy bármi is legyen, nincs értelme titkokat őrizni, nincs értelme egy életre megnyomorítani magunkat, hanem vállalni a következményeket, és közben végig a legfontosabb dolgot művelni: embernek maradni. Ez az, amit a legtöbben nem vállalnak a következményektől félve, ez az, ami miatt a legtöbb frusztráció kialakul. És a legfontosabb, amit tehetünk, az az, hogy emberek leszünk minden körülmények között.
Közben a film még a Roxette It Must Have Been Love-ját is újra menővé teszi, és azt is eléri, hogy az olyan undorító poénok, mint a saját szakállunkra élvezés is valamelyest a helyén legyen, sőt, még jót is lehessen röhögni rajta, pedig ennél ultraparasztabb poént nehéz elképzelni. De ez sem véletlenül történik. A Csekély esély egy nagyon jó romantikus vígjáték, amiben mindenki megkap mindent, és bár igazából semmi emlékezetes nem történik benne, az ember pontosan tudja, hogy azonnal újranézi majd, ha fent lesz valamelyik streamszolgáltatónál. Addig pedig csendben lassúzik majd a Roxette-re a félhomályban.