Flitteres ötös – Daft Punk: Random Access Memories-kritika

Az ember mindig a csodát várja a Daft Punktól, még akkor is, ha nem azt ígérik a hallgatónak. Földbedöngölő dalok helyett „csak” egy szinte tökéletes, de megosztó funklemezt készítettek.

A Random Access Memories-tól a legtöbben azt várták, hogy egyszerre indítja a nyarat és reformálja majd meg a tánczenét olyan hangzással és dalokkal, amelyeket mintha egyenesen Isten alkotott volna a mennyekben az emberiség füleinek boldogságára. Eközben a Daft Punk összehozott egy roppant zavarba ejtő funklemezt, ami nem véletlenül okozhat kellemetlen meglepetést sok hallgató számára. A RAM ugyanis nem reformál meg semmit, legalábbis azok számára nem, akik 2013-as trendek szerint fogyasztanak zenét.

Az album ugyanis semmilyen tekintetben sem hódol be az utóbbi évek zenehallgatási trendjeinek, nem gyorsan és azonnal fogyasztható, mégis könnyű produktum, ez pedig megmagyarázza azt is, miért nem indulnak ezúttal turnéra a fantasztikus franciák. A lemez otthoni, nagyon figyelmes éjszakai hallgatásra készült, még akkor is, ha akadnak rajta táncolható trackek. A Random Access Memories egyszerre állít aranyszobrot a legnagyobb mestereknek és igyekszik meghaladni őket, de nem látványosan, inkább hatalmas alázattal, mintha a jeles tanulók visszatérnének régi iskolájukba tanárként, és együtt pezsgőznének a régi oktatókkal. Flitteres zakókban.

Azokkal azonban nem tudunk és nem is szeretnénk vitatkozni, akik több Daft Punk-ízt is el tudtak volna viselni a lemezen. Az élőzenés funk és az elektronika házasságában inkább az első fél a domináns, és sokszor még csak nem is annyira izgalmasan történik meg a fúzió, mint az egyébként zseniális Get Lucky-ban. De azzal már vitatkoznánk, hogy a dalok többségét egy átlagos funkyzenekar is lejátszaná. Hát akkor miért nem játszotta le eddig, csókolom? A RAM zsenialitása pont abban rejlik, hogy embertelenül lazának és egyszerűnek hat, de elvisz magával jó messzire, a flitteres zakók földjére, ahol a legnagyobbak tanyáznak.

Mint például Giorgio Moroder. A diszkófőnök megjelenése a lemezen (Giorgio by Moroder) azonnali libabőrt okoz, pláne úgy, hogy ő maga meséli el előéletét a csodálatos, Moroder munkásságát száz százalékig megidéző kilencperces track közben. Lazán lötyögős táncslágerek akadnak a nagyobb pumpák helyett, mint például az Instant Crush Julian Casablancas közreműködésével, a Lose Yourself to Dance Pharrellel vagy a Touch Paul Williams-szel, ami a végén gyermekkórusos belassult himnusszá alakul át.

A lemez egyébként többször lassul be a megszokottnál, a nem kevesebb mint 74 perces albumhossz kb. harmadát teszik ki a maximum középtempós dalok, ami sokak számára eredményezhet hullámzó színvonalú élményt, de ez is csak azért történhet, mert tudni kell, hol van a Random Access Memories helye és ideje. Nem a táncparketten, nem az autóban, nem az mp3-lejátszódon. Hallgasd meg otthon, éjszaka, nyugodt körülmények között, lazulj el, a végén pedig menj mennybe a Contact-tal. Aztán ha felébredtél, nyomd meg újra a playt, vagy tedd rá a tűt a bakelitre. Van egy olyan sejtésünk, hogy készül még ebből egy remixlemez is.

8/10

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon