Aki beintett az angol királynénak – Danny Boyle nagyon is tudja, mit akar
Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Danny Boyle-nak nem kellett sem a lovagi cím, sem az Alien. Neki nincs szüksége hangzatos titulusokra és menő főcímekre. Ő csak emberekről akar jó filmeket csinálni; az sem baj, ha radar alatt.

A deszkák

Nem mondhatnánk, hogy a kis Daniel Boyle eleve a filmezésre volt rendelve. Olyannyira nem, hogy szigorú katolikus neveltetése – és ír szülei finoman terelgető kezei – egészen 14 éves koráig egyértelműen a papi hivatás felé lökdösték. A kamaszkor hajnalán szerencsére egyik tanítója lebeszélte erről, a szülőknek pedig még keresztet vetni sem volt idejük, gyermekük azonnal színjátszással kezdett foglalkozni. A hobbiból akkor lett életcél, amikor Boyle beiratkozott a Bangor Egyetem angol irodalom és dráma szakára.

Ő maga az Apokalipszis most című Coppola-alapműtől kezdi saját filmes időszámítását. Őt idézve: a kultfilm „totálisan kizsigerelte az agyát”, a hatását pedig a mai napig érezni az angol direktor alkotásain. Rendezőként első állomása a Joint Stock Theatre Company nevű színjátszó társulat volt, ahonnan egyenes út vezetett a Royal Court Theatre deszkáira. Ismerve Boyle eddigi munkásságát, legszívesebben az összes videoklipesből és reklámfilmesből lett bérrendezőt elzavarnánk néhány év színházi gyakorlatra. A színpadi rendezés ugyanis láthatóan nemesít; Boyle legalábbis betonbiztos alapokkal vágott bele a filmezésbe 1982-ben, amikor producerként kezdett dolgozni a BBC-nek.

A vászon

A tévé és a színház közötti ingázás közben azért a magánéletre is szakított egy kis időt, hiszen a Gail Stevens nevű barátnőjével töltött tíz év alatt három gyermeke született. Ami viszont számunkra fontosabb, hogy tizenkét évnyi BBC-s tapasztalattal a háta mögött 1994-ben minimális költségvetésből hozta össze első nagyjátékfilmjét, a Sekély sírhant című krimit, amit – habár nem minden kritikus dobott tőle hátraszaltót – a közönség lelkesedése a bemutató évében sikerre vitt. Így kaphatott zöld utat a Trainspotting, a többi pedig már filmtörténelem.

Danny Boyle (szerintünk) öt legjobb mozis rendezése:

Míg a színházban az általunk is méltatott Benedict Cumberbatch címszereplésével bemutatott mesteri Frankenstein-nel jutott fel a csúcsra, addig a moziban az eddigi legtöbb elismerést a Gettómilliomos című filmmel sikerült begyűjtenie. Ezzel a maradandó – bár e sorok írója szerint egy kicsit túlértékelt – alkotással Boyle nem csak a legjobb rendezőnek járó Oscart, de a Golden Globe-ot, illetve a BAFTA és a Director’s Guild díjait is hazavihette.

Jellemrajz

Boyle saját elmondása szerint szereti az olyan produkciókat, melyekkel valamilyen szinten a radar alatt maradhat, sőt, az még jobb, ha egyáltalán nincs szem előtt. Ez volt az egyik oka annak, hogy 1997-ben passzolta az Alien negyedik részét és inkább egy jóval kisebb moziba fogott (Az élet sója) Ewan McGregorral. A sorban érkező minőségi mozik miatt egyre több mikrofont toltak az orra alá, miután pedig 2002-ben sikerre vitt egy kézikamerával forgatott kis költségvetésű horrorfilmet (28 nappal később), már nem menekülhetett az őt faggató riporterek elől. A világsiker szerencsére nem vette el az eszét. Ő továbbra is utálja a parasztvakítást és mindig kerüli az öncélúságot, melyre a legjobb példa a mesteri 127 óra, amiben egyetlen felesleges képkocka sem található.

Boyle nem az a rendező, aki az egyik kezével csillagokat, a másikkal konfettit szór, miközben végigszambázik a Hollywood Boulevardon. Amikor tavaly decemberben a 2012-es londoni olimpia nyitóünnepségének mesteri levezénylése miatt felajánlották neki a lovagi címet, ő udvariasan visszautasította a megtiszteltetést, mondván; szerinte ez ellentétes lenne a nyitóceremónia üzenetével, mivel az többek között az egyenlőségről is szólt. A szerénység és a kötelességtudat a génjeibe van kódolva. Sokat elárul róla az is, hogy nem akarja minden áron a többiek felé helyezni magát. Többször elmondta már, nem érti, hogy a színészek miért félnek a rendezőtől. Szerinte a mozi varázslatának igazi motorjai éppen maguk a színészek, hiszen ők dekódolják a közönség számára a mű üzenetét.

Az üzenet tekintetében vallott ars poeticája pedig végleg meggyőz minden kétkedőt arról, hogy Danny Boyle-nak biztos helye van a legfontosabb kortárs rendezők között. Életigenlő filmeket akarok csinálni – mondta egyszer, amit a már említett 127 óra kapcsán kiegészített a következővel: az élet önmagában nem értékes. Az élet értelme a többi ember.

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.