Ha elsőfilmes rendező vagy, és egyből Al Pacinóval forgathatsz, akkor illik valami egészen jóval indítani. Dan Fogelmannek sikerült, a Danny Collins Pacino egyik legjobb filmje az újabbak közül.

A kedves rendező úr eddig forgatókönyveket írt, és elég vegyes az eddigi felhozatal, mivel a teljességgel semmilyen Last Vegas mellett olyan szépségek is összejöttek neki, mint az Őrült, dilis, szerelem vagy az Aranyhaj és a nagy gubanc.  Első rendezésére azonban szerencsére minden tekintetben odatette magát, így lett a Danny Collins annak ellenére is jó film, hogy Al Pacinóról körülbelül annyira lehet elhinni egykori rocksztárságát, mint azt, hogy Pataky Attilát hozzák-viszik a kis zöld emberek.

A történet egy olyan rocksztárról szól, akit még mindig imád a közönség, de már 30 éve nem írt semmilyen dalt sem, de sebaj, hiszen éppen most jön ki a Greatest Hits Vol. 3, magyarul slágerből volt bőven, amik közül a Hey, Baby Doll az, amelyiket a leginkább pokolra kíván. Ez az ő Szállj el, kismadara, ez az ő Vidéki sanzonja. Nincs koncert nélküle. A még mindig moderáltan rocksztár életet élő Danny Collins (Al Pacino, aki még azért mindig felszív egy-két utcát) szülinapjára nagyon szép ajándékot kap, egy célba nem ért levelet John Lennontól, legnagyobb istenétől, aki még 1967-ben felajánlotta neki, hogy dolgozzanak együtt. Ezután úgy dönt, hátrahagy mindent, és elindul New Jersey-be, hogy találkozzon fiával, akivel soha életében nem foglalkozott, valamint azért, hogy dalokat írjon, és hogy akarva-akaratlanul is rendbe tegye egy szálloda dolgozóinak életét.

A Danny Collins hála istennek Al Pacino jobb filmjei közül való, remekül áll neki a kamubarnítós, rottyon lévő, de még mindig rigalánc lazaságú, megcsömörlött férfi szerepe, csak éppen nem mutat jól a színpadon, de annyi baj legyen, többnyire azok sem mutatnak jól, akik még mindig turnéznak, de 1967-ben voltak a csúcson. Fogelman, aki egyben a forgatókönyvet is jegyzi, nagyon jó szövegeket ad a szájába, és szerencsére emberközelivé teszi a cselekményt annak ellenére is, hogy valahogy kevéssé tudsz azonosulni egy hipergazdag rocksztár életével, aki nem tudja, hogy mi legyen az életével.

Dannyt olyan karakterek veszik körül, akik egytől egyig esendőek, kedvesek, nincs itt főgonosz, minimális a konfliktus, a problémák és a megoldhatatlannak tűnő emberi kapcsolatok könnyedén oldódnak meg, egyszerű beszélgetésekkel, ahogyan annak az életben is lenniük kellene. A Danny Collins nem feltétlenül zenészfilm, inkább egy családi dramedy, ami könnyű, mint egy popsláger ’67-ből, és ha csak egy olyan filmre van szükséged, amiben Pacino mellett remek színészek (Annette Bening, Jennifer Garner,  Bobby Cannavale, Christopher Plummer, Melissa Benoist) játszanak remekül, és ami két kézzel szórja a kedvességet a mozi termébe, akkor a Danny Collins működni fog. Nehéz nem mosolyogva kijönni utána a moziból.

A player szerint

  • Ez az a film, amiben még az idegesítő kisgyerek-karakter is jogosan idegesítő és szerethető
  • Al Pacino nehezen hihető rocksztár, de mégis jól áll neki a karakter
  • Könnyű, kedves feelgood-mozi
Player-méter
7
Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés