Mert ő nem félholtan nyúl valaki lába után, hanem azt mondja kaján vigyorral: Helló, tudom, hogy legyőzött a saját szívem, de mit szólnátok, ha előadnék néhány új dalt a film végén? És mi lenne, ha a filmnek nem lenne vége? A legenda mozijának sajnos majdnem vége lett, amikor szívműtétje után közölte a világgal, ő bizony soha többé nem lesz mindenki Bowie-ja, nem bírja ő ezt már, meg egyébként is, eleget tett már ő le az asztalra ahhoz, hogy nyugdíjba menjen. Készítsen lemezt, meg koncertezzen az, aki akar.

Bowie azonban teljes titokban, két év alatt elkészítette a The Next Day-t, ami furcsa módon olyan életenergiát áraszt magából, mintha csak egy húszas éveiben járó művészsulis srác vette volna fel. Rockos lemez ez, olyan pörgős témákkal, mint például a lemezt nyitó, címadó The Next Day, amiben hősünk még az itt vagyok és nem éppen haldoklom-sorokat is ellövi. Bowie többször is emlegeti a halált, nyilván, miért is ne foglalkoztatná, de olyan erővel teszi ezt, amitől az embernek lerepül a haja. A klipes The Stars (Are Out Tonight) feszes, rockos hangzása lengi be szinte a lemez egészét, amelynek gyakorlatilag egyetlen gyenge pontja a borítója lehet csak. A Heroes album ilyen módon való megidézése egyáltalán nem művészi, nem is vicces, egyszerűen gagyi.

A The Next Day unalmasabb pillanatokkal alig rendelkezik, egy Bowie-rajongó garantáltan magához nyúl majd, hiszen jazzes témáktól (If You Can See Me), sivatagi road movie-zenén át (Heat) a rádiós slágerig, amelyet a Suede is írhatott volna (Valentine’s Day) minden ráfért a korongra, amelynek bivalyerős hangzásáért az a Tony Visconti felel, aki ezzel együtt 12 Bowie-lemez produceri munkáját látta el.

Ha mindenki csak fele ennyire jó visszatérőlemezeket hegesztgetne otthon titokban, és ilyen tisztességgel tudna megöregedni a szakmájában, akkor egy boldogabb világban élnénk. A The Next Day-nél soha kellemetlenebb meglepetés ne érjen minket. Erőt, egészséget Bowie-nak!