Túl későn jött a Deadwood búcsúfilmje

A kreátor David Milch egészségtelenül sokat szívott legendás sorozatának lezárásával – ami megfelelt volna annak idején, 13 évvel az utolsó epizód leadása után már csak egy tisztességesen felszerelt nosztalgiavonat, amely azoknak okozhat csak némi örömöt, akik nyomon követték az HBO egyik megboldogult, ikonikus alapszériáját.  Kritika.

Pedig a Deadwood megérdemelte volna a gondoskodást, hisz ott a helye a csatorna legfontosabb produkciói között – bátorságban, igényességben, előremutató alkotói szándékban legalább olyan erősek voltak Seth Bullock, Al „Cocksuckers” Swearengen és a többiek vadnyugati ismeretterjesztésnek sem utolsó kalandjai, mint amennyire ma is elájulunk a Maffiózóktól, a Dróttól, vagy a Sírhant művektől.

Három évad, mindössze ennyi jutott az aranyásók gyűjtőhelyéül szolgáló egykori törvényenkívüli városnak, s olyan lezárás, amely csak prérinyi jóindulattal volt lezárásnak nevezhető. A Deadwood ura, David Milch hosszú-hosszú évekig küzdött, hogy végül elkészülhessen egy játékfilm, amelyben elvarrja a szálakat, s tisztességesen elbúcsúzik a békebírótól, a szalontulajtól, a nagy szívű utcalányoktól, s mindenkitől, akivel benépesítette azokat a sáros utcákat.

Milch leginkább valós történelmi karakterekből toborzott magának hősgárdát, s pontosan úgy építette fel lenyűgözően alapos világát, ahogy akkortájt kinézett, s működött egy egy tipikusan zseniális HBO-sorozat. Komótosan, nagyon komótosan mesélt, a karaktereket lassabban és aprólékosabban építette, mint a munkások Deadwood városát – ritkán szabadult el nála úgy igazán a pokol, de amikor elszabadult, akkor nem volt kegyelem. Ilyenkor még Wild Bill Hickok is otthagyhatta a fogát.

Most pedig itt van ez a 110 perces visszatérés, amelyben 10 évvel az utolsó rész után újra találkoznak a fontosabb szereplők (azok, akik még éltek akkor), s lerendezik közös dolgaikat. Némelyek meghalnak, mások boldogan élnek majd tovább – Milch pedig mindahányat nagyon szereti, ez nem is lehet kérdés.

Csak már valamiért olyan kopott az egész. A történet nem túl bonyolult, sőt, igazából zavarba ejtően egyszerű, s rendkívül érezhető rajta, hogy azokat is szeretné megfogni, akik egyetlen kockát sem láttak a sorozatból. Ezért hát, bizonyos pontokon az információgazdag párbeszédeket Milch még eléggé direkt flashbackekkel is megtámogatja – vagyis elszórja a filmben az „előző részek tartalmából” szekvenciát, ami ebben a formában kissé ügyetlennek tűnik.

Nem is az a probléma, hogy a sztori egy szimpla bosszútörténet, amelybe az összes ismerőst beletuszkolták, hisz a Deadwood westernsorozat, az lenne fura, ha nem akarna senki leszámolni senkivel. Inkább Milch komplex mesélői attitűdje hiányzik belőle, ami helyett jóval erőteljesebben érzelgős hangvételt kapunk, mint amit megszokhattunk a sorozattól – s a színészeken is látszik, hogy nincs meg a lelki közösségük a karaktereikkel, magyarán kiestek belőlük – s nem mindenkinek sikerült maradéktalanul hitelesen visszatalálni.

De ezzel együtt is jó volt látni Timothy Olyphanott, John Hawkes-t, Ian McShane-t, Molly Parkert, jó volt visszatérni a városba, s David Milch kétségtelenül megérdemelte, hogy végre elkészíthesse ezt a filmet.

Még akkor is, ha megcsinálni bizonyára nagyobb élmény volt, mint végignézni.

6
  • Nem kérdés, hogy be kellett már végre fejezni a Deadwoodot
  • Csak túl sokáig töltötték azt a fegyvert
  • És elmaradt a nagy durranás

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon