2011-ben ugyebár volt ez a Human Revolution alcímű Deus Ex-folytatás, ami sorban a harmadik, és ami a kultikus első rész után végre képes volt feledtetni a bénácska második epizódot. Ha szűz vagy a témában, akkor baromi egyszerűen képbe raklak: a Deus Ex harmadik részében kőkemény cyberpunkság van, high-tech chipekkel és végtagokkal felturbózott emberekkel, egy emiatt egyre növekvő társadalmi feszültségben vergődő szép új világgal, illetve a háttérben sötét terveket szövögető multicégekkel.

A főhőst Adam Jensennek hívják, akiből egy terrortámadás után félig ember, félig gép szuperembert csinálnak, hogy aztán ezen formájában a nagylábujjára lépjen az említett multiknak és borítson egy a világot fenekestül felforgató összeesküvést. A Human Revolution végén annak rendje és módja szerint beköszönt az apokalipszis, amikor az Illuminati nevű titkos társaság eléri, hogy a mesterséges szervekkel – azaz augmentációkkal - felturbózott emberek kiirtsanak több millió nem augmentáltat.

Ennek megfelelően a Mankind Divided alcímű folytatásban az előző epizódban még csak egyre mélyülő társadalmi ellentét már nyílt ellenségeskedésben manifesztálódik. Az augmentáltak – akik egyébként sok esetben akaratukon kívül, akár életmentő műtétek során kaptak mesterséges szerveket – folyamatos diszkrimináció szenvedő alanyai, sőt, egyes kevésbé toleráns országokban simán gettókba kényszerítik őket. Adam Jensen azért köszöni szépen, jól van – mármint a körülményekhez képest -, az Interpol terrorellenes részlegének embereként Prágába érkezik, hogy folytassa az Illuminati seggének szétrugdosását.

Azt, hogy milyen játék a Mankind Divided, most gyorsan le is rendezem; pont annyira szórakoztató, mint az előző volt, ami, tekintve, hogy a Human Revolutiont oda-vissza-szanaszerteszét játszottam annak idején, nem jelent túl sok jót a szabadidőmre nézve. Jobb lett a grafika (még jó!), de a játékmenet maradt a régi, és bejött néhány ordas, a pofádba ordító bug, ami néhol igen komolyan rontja az egyébként kellemesen magas szintű audiovizualitást. Néhol a hangkeverésbe csúszik hiba, a szinkron megeszi az aláfestő zenét, így az adott jelenet elég sokat veszít az intenzitásából. Máshol a földön fekvő ellenfeleknek tűnnek el a karjai, vagy egy pali sétál ki a falból, te meg csak nézel ki a fejedből, hogy talán ezt egy öt évvel később érkező folytatás esetében illett volna orvosolni.

Ami még szintén nem kicsit bosszantó, az a kiadó Square Enix pénzsóvársága. Nem vagyok hajlandó eltűrni azt, hogy egy drága, teljes árú játékban mikrotranzakciókkal akarjanak még egyszer levenni, az új Deux Ex pedig pontosan ezzel próbálkozik. Ezek a költések ráadásul javarészt totálisan feleslegesek, szóval tényleg csak a keményvonalas rajongók fognak kattintani a vásárlás gombra, így pedig még gusztustalanabb az egész.

Ennyit a negatívumokról. Az új epizód ugyanis pontosan ugyanazt az élményt nyújtja, mint az előző eresztés, értsd, kellemes saját szemszögű lövölde vagy rafkós lopakodás (te döntöd el, melyik), érdekes, mély sztori, hackerkedés (az élvezetes hackelős minijáték változatlan), tartalmas, a játékmenetet alapjaiban befolyásoló fejlődés, és nem utolsó sorban bombasztikus művészeti rendezés.

A helyszínek ezúttal nagyobbak, ráadásul most sikerült kicsit több járókelővel megtámogatni őket, így nem érezzük úgy, mintha egy alacsony költségvetésű tévéfilmet akarnának nyári blockbusternek álcázni. Az csak egy dolog, hogy minden egyes szoba, Prága utolsó kis sikátora is aprólékosan kidolgozott, de ami igazán egyedivé teszi a címet, az a remek hangulat, mely már az elődben is dolgozott, és mely most erősebb, mint valaha.

Érdemes nyitott szemmel járni a játék világában, ugyanis a figyelmet a Deus Ex apró, de nagyon érdekes sztorikkal, titkokkal, utalásokkal honorálja. Tényleg nem győzöm dicsérni a pályadizájnt. Okés, néhány helyszíntől eltekintve a közeg nem Uncharted 4-i értelemben szájtátós, de azért nem tudott nem a fülemig szaladni a mosoly látva azt a cyberpunk-barokk-fúziót, amit ez a játék szinte minden sarkon fel tud mutatni. Csillagos ötös, hatalmas, piros karikával.

A mindenre kiterjedő részletesség persze ijesztő is lehet, főleg egy olyan gémernek, aki nem akar túlzottan elveszni egy adott játék univerzumában. Mivel a játék simán képes alsó hangon negyven órára a tévé/monitor elé ültetni, ezért azt javaslom, hogy időhiánnyal küszködő játékosok csak óvatosan közelítsenek. Az előző epizód és a nagyívű sci-fik rajongóit viszont még akkor sem tudnám lebeszélni a lemez beszerzéséről, ha akarnám. Kétségtelen, hogy a Mankind Divided az év eddigi legjobb FPS-RPG hibridjeként méltón viselheti a patinás címet.