Egyes vélemények szerint a világ – most már csak holtversenyben – legnépszerűbb sorozatgyilkosáról szóló sorozat hetedik évada kicsit laposabb volt ez előzőekhez képest. (Aki nem látta, de meg akarja nézni, az egy sort se olvasson tovább – és írja meg legyen szíves, mire számított, amikor a cikkre kattintott.) A családidráma-vonal, bár a legelejétől a Dexter egyik alapszála, új értelmet nyert azzal, hogy Deb, Dexter húga is rájött mostohatestvére meglehetősen felkavaró titkára, és tényleg kicsit kevés lett volna, ha tizenkét részen keresztül csak azt néztük volna, ahogy sűrűn bazmegelve küzd a lelkiismeretével és a testvéri szeretnél is erősebb érzelmeivel. Szerencsére nem ez történt, egy meleg ukrán maffiózó, a gyanakvó, sőt bizonyítékokat kereső LaGuerta és egy Dexterhez tökéletesen passzoló, gyilkosan jónő is megnehezítette Dexter és persze Deb életét. Csodás világ ez, ha ilyen egy tévésorozat gyenge évada.

Mi jöhet még? Mi jöhet még akkor, amikor pontosan tudjuk, hogy a nyolcadik évad az utolsó, és nem lesz olyan, hogy Dexterné egyszer csak arra ébred, hogy ura a zuhanyzóban áll, és élhetnek tovább boldogan? Jó ideje kínozhatja ez a kérdés a forgatókönyvírókat is, de a nyolcadik évad első része alapján úgy tűnik, jó hatással van rájuk a nyomás.

Fél év nagy idő: bőven ki lehet önteni betonból egy padot egy meggyilkolt rendőrkapitány emlékére (aki 2006 óta nézi, ahogy valaki folpackkal megbénított embereket szabdal szét, az ne akadjon fenn ezen se), étteremmel próbálkozó exrendőrből ismét hadnaggyá lehet válni, bajnokságig lehet juttatni egy félárva kissrác focicsapatát, bébiszitterként össze lehet jönni a munkaadó bájgúnár kollégájával, újra fel lehet éleszteni egy szétszéledt bowlingos közösséget, és persze újabb nőt lehet a megvolt-listára írni.

Fél év viszont nagyon kevés ahhoz, hogy valaki feldolgozza, hogy sorozatgyilkos félbátyja helyett egy ártatlan rendőrt lőtt le szándékosan. Deb is a rendőrségtől messze, fejvadászként szívja a csíkot és kefél egy bűnözővel ahelyett, hogy szóba állna Dexszel, ami viszonylag hihető távolságtartás az előzmények ismeretében, de nem tenne jót a sorozatnak, ha a hetedik évados szeretem, de minimum le kéne csuknom-dilemma minősített esetéről szólnának 2013 dexteres hétfői.

Szerencsére megint feltűnik egy furcsa egyén, pontosabban a nyoma, egy élettel nem összeegyeztethetően agyhiányos fiatalember, és egy olyan tekintetű középkorú asszony, aki akkor is elég dermesztő jelenség, ha csak egy helyben áll, ám Dr. Evelyn Vogel ehelyett inkább pszichopaták agyát tanulmányozza és értekezéseket ír róla. Ez már nem csak egy vérnyomelemzőként rejtőzködő pszichopata sorozatgyilkos számára izgalmas, hanem nekünk is, főleg, hogy a kezdetektől keresi Dexter társaságát, és biztosan nem egy hancúr reményében. Vagy csak Dexter és mi vonatkoztatjuk mindig Morganre a sorozatgyilkosokról úgy általában tett megjegyzéseit? Vagy tényleg tud valamit a neuropszichológus? De mennyit? Honnan? Mit akar? Amíg ezen gondolkozunk, a húgával békülni és őt óvni próbáló Dexter leszúrja annak szeretőjét (megnyugtató folytonosság: még mindig furcsán fejezi ki az érzelmeit), valószínűleg nem lesz még testvérbuli egy darabig.

A néha megszegett, de alapvetően szigorú szabályok szerint élő és ölő Dexter most zavartabb, kontrollálatlanabb, közveszélyesebb, mint hét év alatt bármikor, ami megint csak sok jót ígér a tévénézőknek, azt pedig, hogy nem kell sokat várnunk a drámai fordulatokra, már az első rész utolsó pillanataiban egyértelműen kifejezi Vogel asszony néhány gyerekrajzzal és Harry kódexéből levezetett biztonságérzetével. A fucking passwordös két pillanat pedig nagyobb geg, mint amekkorát John McClane teljes moszkvai–budapesti kalandja során produkálni igyekezett – vagy nem fáradtak el a Dexter készítői, vagy időben friss (és kellően beteges) elmékre cserélték őket.

A vég elkezdődött, írták a Dexter-plakátokon, méghozzá nagyon erősen, tesszük hozzá. Sajnálni fogjuk, ha be is fejeződik majd, pedig tuti be fog valahogy, amíg viszont találgatjuk a módját, remekül nyomasztó Dexter-nézős estéink lehetnek.